Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

„Kiindulásom nagy elkeseredésemből eredt. Nagy juharfa alá ültem siránkozva a szentendrei Szülőotthon kertjében, ahol takarítói munkát végeztem, s munka'után pihenésemet a kert díszcserjéi között töltöttem. A fiam akkor nagy beteg volt - az állatorvos fiam - azt sajnáltam. Nagyon szerettem mindig a természet szépségeit. Ahogy ültem, a juharfának az ága a kötényembe hajolt, elkezdtem nézegetni azt a kecses formájú magházat. 1974 augusztus vége. volt. Elkezdtem vele játszani a kötényemben és önkéntelenül virágmotívumokat formáltam belőle. Egyszercsak azt vettem észre, hogy a könnyem már elállt, s örömmosollyal próbálgattam a további formálást. így készült el a legelső képem, amely Hajdúdorogon van. Négy kép volt készen, amikor meghalt a fiam. Olyan állapotban voltam, hogy azt mondta az orvos, csináljak valamit, ami eltereli a figyelmem. Akkor írni kezdtem az életrajzomat. Ez nyolc hónapig tartott. Érdekesnek tartottam. Nagy elhatározásom lett, hogy amit leírtam az életrajzomban, annak jelentős eseményeit képekben megformálom akármi módon.'"*

1 Maczó Mihályné, Szálka Erzsébet Hajdúdorogon született 1908-ban. Szülei igen szegény emberek voltak, ezért már kislány korában dolgoznia kellett. Életrevaló, ügyes és igen szorgalmas volt egész életében. Sokfelé próbálkozott. Volt summás lány, uradalmi munkás, dolgozott pár holdas gazdánál, dohánygyárban is vállalt munkát, később Szentendrén takarítónő, házvezető lett. Leány, asszony- és idősebb korában egyaránt sok gond, szomorúság, bánat érte. Hajdúdorogról a nyomorúság elől a gyárvárosba, Ózdra költözött a család. 17 év után Szentendrére jöttek lakni. Néhány év múlva meghalt a férje, később egyik gyermeke. 1981-től ismét beteg lett, reszketett a keze, nem tudta többé az apró búzamagokat rakosgatni. Egy időre a váci Szociális otthonba került. Vácon próbálkozott hímzéssel, majd festéssel. Ott készült néhány temperával festett képe. Utolsó évét újra Szentendrén, kicsi családi házában töltötte. 1989- július 15-én halt meg. Mint fentebb idéztük, a bánat és magány ellenszeréül, hogy lekösse magát, orvosa tanácsára megírta élete történetét mintegy 200 oldalon.

42 Eközben kezdett növényi magvakból farostlemezre képeket kirakni, felragasztani. Eleinte mindenféle természetes színű magot használt. Vadgesztenyét, babot, borsót, felesborsót, tökmagot, rizst, juhar, fagyai, kecskerágó, galagonya, olajfa stb. termését formálta különféle alakzatokba. Ezekből azonban nehezen tudott emberi vagy állati figurákat kirakni. Nem is voltak mind tartósak, színüket is vesztették. Az igényei pedig egyre nőttek, színekben, formákban, figurákban egyaránt. Egyszer hallotta, hogy a búza - melyet szülőföldjén életnek is neveznek - földbe ásott vermekben több száz évig is eláll. Elhatározta, hogy ezzel próbálkozik. Sikerült. Később már csak búzával dolgozott. Tempera festékkel befestette előre a búzát, tasakokba rakta, abból válogatott. „Még 100 féle színem is van. A búzaszemnek négy oldala van. Mindegyikre máskép esik a fény. Minden oldal más színű. De a képeken megformált tárgyakon és alakokon minden szem egy irányban fekszik. Nem akárhogy tettem le a szemet. A folyékony enyvet nagyon óvatosan rácsepegtettem a kirakott ábrára, nehogy elmozduljon."

43 Sohasem rajzolta elő a képeit. Kigondolta, hogy életének melyik mozzanatát örökíti meg. Benne élt a jelenet, elkezdte az egyik sarokban fent és befejezte alul a másikban. Körülbelül 200 képet formált életében. Műveiből mintegy 30 darabot a szentendrei Ferenczy Múzeum őriz. Néhány darab a Néprajzi Múzeumban és a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumában található. MICSEI LÁSZLÓ ' (1938) A Dunakanyarban fekvő Szobon született 1938. június 4-én, parasztgyerekként. Ma is ott él, járja a környéket, figyeli, vigyázza annak átalakulását, menti az értékeket, a tárgyiakat és a szóbelieket egyaránt. 111