Darkó Jenő – Erdősi Péter (szerk.): Történeti tanulmányok - Studia Comitatensia 32. (Szentendre, 2011)
Reznák Erzsébet: Cegléd 1989-ben: jegyzetek a rendszerváltozás eseményeihez
CEGLÉD 1989-BEN: JEGYZETEK A RENDSZERVÁLTOZÁS ESEMÉNYEIHEZ REZNÁK ERZSÉBET Alig telt el két évtized 1989 óta, és mégis mindenkinek más jut az eszébe, ha meghallja a rendszerváltozás szót. Másként emlékeznek a fordulatos évre az akkori „vesztesek” és az akkori „győztesek”. Másra gondolnak azok, akiknek akkor tevékeny részük volt az események irányításában vagy alakításában, és másként beszélnek ugyanezekről azok, akik csak átélői voltak a történteknek. Hallható már azoknak a hangja is, akik azóta nőttek fel és szemtanúk vagy kiadványok révén ismerkednek meg a múlttal. Kopnak a személyes emlékek, de születnek a rendszerváltásról színes mesék, néha pedig tudatos hamisítók terjesztenek hosszabb-rövidebb ideig aktualizálható álhíreket. Érthető, hogy szinte mindenki erényeket tulajdonít magának, a hibákat viszont a legszívesebben másokra hárítaná. Pedig az akkori történelmi tablón sem csak fehér vagy csak fekete árnyalatú képek sorakoznak; bizony, megfér (vagy meg kéne, hogy férjen) sokféle tónus, szinte minden szín. S ha ennek a tablónak a látványa nem tökéletesen harmonikus, azon utólag nem lehet, a hamisítás vádja nélkül nem is illik változtatni. Kár lenne letagadni az egykori közös élményeket és kitagadni a közösség egyetlen tagját is a közös örökségből. Lehet, hogy ma már nem mindenkinek tetszik a kollektív múlt, pedig erről a korszakról túlzás nélkül elmondható: ritkán fordulnak elő ehhez hasonló szerencsés történelmi pillanatok! Nem minden nemzedék búcsúzhat el ilyen békésen a múltjától, kevés ilyen nyugodt kiegyezést kötöttek még Magyarországon, mint a múlt század kilencvenes éveiben. Érdekes, változatos, mozgalmas idő volt akkoriban, amely kisszerűségeivel, csalódásaival, komikus, tragikomikus elemeivel együtt is megérdemli a történelmi jelzőt. A szocialistának nevezett világ alig néhány hónap alatt eltűnt; a több mint negyven évig épített, sokszor emlegetett, megdönthetetlennek mondott rendszer váratlanul gyorsan omlott le és olyan nagyon sokan nem is sírtak utána. Inkább felszabadultan bontották a szilárdnak vélt, de már porladó alapokat; először úgy, hogy maguktól értetődő kérdéseket tettek föl a szabadságról, az igazságról, a nyilvánosságról, a hatalomról, a tulajdonról. Miért nem lehet beszélni 1956-ról? Miért nem lehet munkaszünet március 15-e? Miért vonultak be magyar katonák 1968-ban Csehszlovákiába? Miért nincsenek az MSZMP-n kívül pártok, egyesületek? Mitől mindenható az MSZMP? Kit képvisel az MSZMP országgyűlési képviselője? Miért van szükség a Munkásőrségre? Mi történik a határon túli magyarokkal Erdélyben és a Éelvidéken? Miért csak a szovjet katonáknak állhat emlékműve a magyar települések főterén? Miért nem lehet többször külföldre utazni? Miért vannak tiltott olvasmányok, filmek? Miért kell marxizmust és orosz nyelvet kötelezően tanulni az iskolában? Mikor vonul ki a negyvenöt éve ideiglenesen itt állomásozó szovjet hadsereg? A rendszert természetesen nem a szavak söpörték el, de a kimondott igazság mégis kikezdte a megváltoztathatatlannak hitt ideológiát; tapasztalhatta mindenki, mert a tétova válaszok csak lassan és zavarosan érkeztek az illetékes helyekről. Aztán új szavakat tanultak meg az emberek, hiszen akkoriban nem boldogult az, aki nem tudta, mit jelent a glasznoszty, a peresztrojka, az alternatív, a plurális, a jogállamiság, a vagyonátmentés, a vagyonelszámolás, a visszarendeződés, az elhatárolódás kifejezés. Látványos eredménye is lett a sok beszédnek. Új pártok, szervezetek alakultak, friss hangú újságok jelentek meg az újságosok pultján, színes jelvények a felöltőkön, lelkes előadók és hallgatók a politikai rendezvényeken, felvonulások, sztrájkok, petíciók hírétől volt hangos az ország. Díszhelyre temették Nagy Imrét és az 56-os mártírokat, lebontották a Lenin-szobrokat, az utcák és a közterek visszakapták a régi nevüket, a választók visszahívták a bizalmukat vesztett képviselőt, ellenzéki frakció alakult a parlamentben, a párttitkár nyugdíjba vonult - mindez elképzelhetetlen volt még akár egy évvel ezelőtt is... De a legfontosabb esemény a hatalom megosztásának békés átmenetét megtárgyaló Ellenzéki Kerekasztal összeülése volt. A háromoldalú „kerekasztal” mellett az állampárt kilenc, az akkori szóhasználattal demokratikus és hét, hozzá közel álló szervezettel tanácskozott a közmegegyezésen alapuló demokratikus átmenetről. A végső megállapodás szerint 1990. március 25-én, majd szeptember 30-án többpárti választásokat
