Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

tündért, koronával. ... Az anyám sírszobrát faragd meg, mester, Pilisszentkereszten, ahol a gyilkosai ízekre tépték. Egy tündért, mondtam már. Gertrúdist, a meránit." (Szabó Magda: Béla király)

21 A pilisi ciszterci apátság könyvtárszobájáról „Arról is tudunk, hogy a könyvmásolóknak a pilisi monostorban a templom nyugati felével érintkező káptalanház mellett volt a műhelyük (stuba scriptoria, írószoba). Mindezt kiegészíthetjük az egész magyar középkornak egy egyedülálló emlékével, a monostor könyvtárának feliratával. A müncheni Bayerische Staatsbibliotek egyik latin kódexének írója (...) eljutott a pilisi ciszterci monostorba is. így örökítette meg 1505-ben a pilisi apátság könyvtárszobájának (libraria) feliratát, mely magyar vonatkozásban a legrégibb és egyetlen ilyen emlékünk. A felirat teljes szövegét itt közöljük: Ad librariam Нес sunt in cella, doctorum grata libella Qui stillant mella, radiant pariter quasi bella. Hue aties mentis, diuertatur sapientis Non ea dans vertris, sed eis herens documentis. Intus librorum quisquis quemque capit horum, Versus ut iste sonat, quae cepit pariter reponat. Librum quem apperis, hunc claudere ne pigriteris Pro dei laude, librum apperi postea claude. A rudibus sordide, libri tracnantur ubique Sed noscens litteras, tractat eas velut margaritas. Quis sibi concedi vult librum, vei bene eredi, Noster hoc ordo sonat, mox alium ipse reponat, Qui valeat tantum, vei certe plus aliquantum. Spe defraudatur, alias quaecumque precatur. Ex Pelisio ungar. 1505. A latin vers prózai fordítása a következő: ,Ebben a cellában a doktorok drága könyvei vannak: belőlük a tudás méze csordul, szépsége sugárzik. Amit a bölcsek éles elméjükben forgattak, az itt szelek szárnyán nem enyészett el, hanem mind megmaradt e kötetekben. Odabent, aki valamely kötetet - miként e vers mondja - kézbe vesz, tegye azt helyére is. A könyvet, amelyet Isten dicséretére kinyitsz, ne restelld be is csukni. Forgasd a művet, de azután hajtsd is be. Csak a tanulatlan nyúl mocskos kézzel a könyvhöz; aki betűt ismer, mint drága gyönggyel bánik vele. Ha magadnak kérsz egyet, akár csak kölcsön is, rendtartásunk ezt írja elő: az elvitt helyébe egy vele egyenértékűt, vagy kevéssel drágábbat kell helyezned. Csalatkozik az, aki mást is remél e helyen.'" (Holl Béla: Könyvkultúra és régi könyvtárak története a mai Pest megye területén)

22 Szociografikus leírás 1932-ből „Kicsi falu ez nagyon. Magyarország térképén fel sincs tüntetve. Még egy kis karika sem jelzi. Mintha nem is léteznék. Az ilyen falukról mondják azt, hogy 240 az Isten háta mögött van. De bármilyen pici pont is ez az én falum, mégis csak egy pontja a kerek világnak. (...) Sötét itt az élet minálunk nagyon. Gondból és nyomorúságból van összekovácsolva. A lakosság körülbelül ezerötszáz lélekből áll. S az ezerötszáz lélekre mindössze négyszáz hold termőföld jut. (...) A hegyoldalakról vékonyka földcsíkok szaladnak le. Árva, köves, sovány földszalagok. (...) S egy ilyen pár méternyi széles, szétollózott, ösztövér földpántlikából néha tíz, tizenkét, tizennégy tagból álló család szívja a gyéren csepegő zsírt. Akinek földje van, az is krumplin és fekete kenyéren tengeti életét. Hát még, akinek az sincs. (...) Tavasszal ibolyát és hóvirágot szednek, nyáron és ősszel gombát keresnek az erdőn s annak az árából tartják fenn tengődő életüket. Többet koplalnak, mint esznek. (...) Múltkoriban elmentem a boltba valamiért. Elég rendes külsejű embert szolgált ki a boltos. Tíz fillérért vásárolt. Egy hagymát vett és egy darab kenyeret. Aznap az volt a reggelije, ebédje, vacsorája. Mondja a boltos, hogy hat-, nyolcgyerekes családfenntartók negyed kilogrammonként veszik a lisztet és öt dekagrammonként a zsírt. Különben énhozzám több gyermek jár, akikről tudom, hogy télen napjában csak egyszer ettek. Krumplit vagy kukoricakását. (...) Szűkös táplálékból szívja a test az életerőt, a vérbe kevés vitamin jut s a bőrön különböző beteg fekélyek virítanak ki. Egyik igen jó kis tanítványom karján és lábain láttam ilyen undorító sebvirágokat. A kisfiút megmutattam a körorvosnak, aki azt mondta, hogy az egyoldalú táplálkozás, a vitaminhiány okozza a különös betegséget. Szomorú sebek ezek nagyon. Nincs rájuk más balzsam, csak az emberhez méltó életmód. Volt olyan növendékem is, aki egész télen mezítláb járt iskolába. Reggel nyolc óra előtt elszaladt, futott, mint a nyúl, kapkodta vörös lábait a fagyos havon s tanítás után futott újra haza, mintha puskából lőtték volna ki. (...) Sötét ecsetvonások ezek nagyon. Nem én festettem sötétre. Maga a tiszta, őszinte valóság." (Ölbey Irén: Az én falum)

23 Dobogókő római kori útja „Sokat elgondolkoztam ennek a Duna-hajlatnak fontosságán akkor, amikor fent álltam a Dobogókőn és szétnéztem a Duna-vonalon s a mögötte elterülő tájon. A változatos balparti táj minden ízében alkalmas volt arra, hogy a hegyek és dombok kulisszái mögött a barbárok meglepetéseket készítsenek elő. Nem volt nehéz csapatokat összevonni az erdők és hegyek rejtekében, az éj leple alatt csónakokon átkelni, aztán meglepni és esetleg felkoncolni a római őrséget. Gyönyörű innen ez a táj; a szem messze ellát, és igazán csodálkoztam volna, ha éppen itt, a Dobogókő hétszáz méteres magaslatán nem építettek volna tornyot a rómaiak. Azon az aranyló őszön, amikor