Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Molnárné Hajdú Margit: A nagytarcsai virágmotívumok és a deokratív betűk születése

Liczencziás Jánosné Sipiczki Erzsébet, akiről tudjuk, hogy 1895-ben született. A 20. század elejének kedvelt rajzolója. Avatott művelője volt az előrajzolás nélküli „nyargalásos" technikával való díszítésnek. A gót és latin betűket is nagyon szépen tervezte. 1911-ben született Kizur Pálné, Pupek Erzsébet. Legkedvesebb motívumai: a 3 szirmú virág, a nefelejcs, az árvácska és a szőlő. Vele egyidős volt Fényes Istvánné Gulyásik Anna. A betűket is gyönyörűen díszítette, de ugyanúgy művelte a „nyargalásos" technikát, a nagyalakú tulipánsort, a madarakat, a 3 szirmú virágot és a szegfűt. A gépi hímzés idején is kézzel varrt a legszívesebben. Szálkai Pálné Bárányi Anna (1917) a tömött rózsa, a bimbó és a nefelejcs voltak a kedvenc mintaelemei. Bartos Mihályné Bagyanszki Anna (1919) szerette rajzolni a szívszirmú

31 virágot, bimbót, a 3 szirmú virágot, az ibolyát, a paradicsomost, a rózsa sokféle változatát. A „cakkos - cakkot" ő hozta Nagytarcsán divatba. Kiss Istvánné Hrncsjár Mária (1923) az epret, az árvácskát és a 3 szirmú virágot szerette. 1940-50 között volt kedvelt rajzoló. Sipiczki Mihályné Szabadkai Rozália (1924) a régi mintákat szerette a legjobban, de rajzolta az eperlevelest, a nefelejcset, a rózsát, a margarétát, a pipacsot, szőlőt is. Tárcsái Istvánné Pupek Anna (1926) díszítőművész családból való. Édesanyja, Pupek Mihályné a horgolásban tűnt ki. Szép térítőit gyakran megcsodálhatjuk az evangélikus templomban. Nagynénje, az itt említett Liczencziásné, nővére Kizur Pálné, unokahúga Sinkáné Pupek Mária a kézi hímzésben tűnik ki. Tarcsainénak jellemző motívumai az egyszerű, könynyen áttekinthető kompozíciók. A szőlőfürtöket és a búzakalászt - ha lehet, ha odaülik - belekomponálja a munkáiba. Sinka Jánosné Franyó Mária (1929) jellemző motívumai a kamilla, a napraforgó, a rózsa, a szúrós rózsalevél. Kézzel is, géppel is kiválóan hímez. Ehhez a színeket nagyon jó ízléssel válogatja. A környékből sokan tartoznak megrendelői közé, főként azokból a községekből, ahol a helyi íróasszonyok nyomódúccal dolgoznak. Patera Istvánné Gulyásik Katalin (1931) mindenféle virágot kedvelt, de legjobban a szőlőt és az eperformát. A tömör kompozíciókat szerette. Sinka Jánosné Erdélyi Mária (1937) matyórózsát, a szélén hímzett rózsát - és a szőlőfürtöt kedveli legjobban. Bartos Pálné Fényes Mária (1942) a legfiatalabb rajzoló nemzedék tagja volt. Szegfűt, árvácskát, gyöngyvirágot tervezett. Munkái színben és motívumban is egyaránt ízlésesek. Sajben Jánosné Kiss Mária (1944) szegfűt, árvácskát és gyöngyvirágot rajzol legszebben. A gépi hímzést is nagyon szépen műveli. Tárcsái Mihályné Sipiczki Anna (1943) Legszívesebben az ősi motívumokat rajzolja és fejleszti tovább. De tulipánt, ibolyát, szőlőt, nagykerekest és még sok más mintát is rajzol. Gyönyörűen varr kézzel is, géppel is. Ötletgazdag. Sinkáné Franyó Mária volt a mestere. Az 1950-60-as évek termékeny rajzolói, a vászon díszítésének avatott művelői voltak még Varga Jánosné Fényes Mária, Szálkai Istvánné Fábián Mária, Kiss Jánosné Sajben Zsuzsanna, Tóth Mihályné Fábián Anna, Kiss Jánosné Fábián Erzsébet, Rajna Gyuláné Balog Zsuzsanna, Szládek Jánosné Tóth Zsuzsanna, Gulyásik Pálné Fényes Erzsébet és még többen, akik mind nyugdíjas korúak, nagyszerű rajzkészséggel díszítették a 20. század végén még népviseletet hordók holmiját. Ők valamennyien sokat tettek a nagytarcsai díszítőművészet továbbfejlesztéséért, megőrzéséért. VIII. A VÁSZONHÍMZÉS VIRÁGAI, A FALFESTÉS ÖTLETADÓI Beszéltünk arról, milyen művészeti ágak hatása fedezhető fel a textilek díszítésén. Meg kell említeni, hogy a vászonra rajzolt virágok a 20. század második negyedében viszont ötletet adtak egy fontos díszítőművészeti munkához, a falfestéshez. A szájhagyomány szerint a nagytarcsai szobákat és „gangokat" fehérre meszelték. Színes díszítést legfeljebb a gang alsó 40-50 cm-nyi részének középkékre meszelése jelentette. A konyha falát pedig ugyancsak kék festékporral kevert mésszel egyszerűen befröcskölték, hogy a legyeket „elűzzék". De, ha azok mégis a konyhában maradtak, a falra piszkítottak, ne látszódjék. Amikor az asszonyok díszítő kedve a 20. század 2. negyedében a szobák falára is kiterjedt, a ruháikon alkalmazott virágokból, levelekből, papírból „sablont" készíttettek. Először a gerendák alatti részre „girlandot", mintacsíkot, „koszorút" festettek kedvenc kék színűkkel, a sablon segítségével. Ez a segédeszköz úgy készült, hogy pl. tulipánokat és leveleket rajzoltak csomagoló- vagy zsírpapírra. A virágokat ollóval körülvágták. így a papíron a tulipán üres helye maradt. Ezt a falra helyezték, meszelővel rávitték a kék színt. Addig rakták egymás mellé a kivágott papírt, amíg a mennyezet alatt körbe nem értek. A siker arra buzdította a gazdaasszonyokat, hogy másféle virágokból is készíttessenek mintát. Kedvelték a rózsa stilizált formáját is. Ezt már két színnel festették, a két színhez vágott sablon odahelyezésével. 1950 táján az egész falat telefestették rózsákkal, levelekkel. Az ehhez való minta készítését nem vállalta egyik háziasszony sem, hanem ugyanúgy, mint az egyéb kiírnivalókat, íróasszonyra bízták. A nagytarcsai díszítőművészetnek ezt az ágát csak Sinka Jánosné Franyó Mária művelte. 1940 táján ő gondolt rá, hogy a kötények sormintáiból milyen szép „koszorút" lehetne festeni a ge87