Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

mindaddig, amíg fel nem vették őket a Mária Társulatba, zöld szalagot viseltek, azután kapták meg a kéket. Az iskolások a körmenetekben korosztályok szerint haladtak, fehér (fehér, világos alapszínű) szoknyában és juppelban, fehér kötényben, csipkemintás fehér harisnyában, koszorújukon fehér szalaggal. Hajukat a fejtetőn, majd tarkón is összefont mariska-copfban viselték. 15-16 éves korukban kapták meg a nagylányok ünneplő ruháját: az égszínkék (ún. „szentidő") szoknyát, a dísz nélküli fekete, kapcsos ujjast, a rojtos selyem vállkendőt, a kék harisnyát. A márialányok kék szalagon Mária-érmet és fehér mirtuszkoszorút viseltek. A többi lány beléphetett a Jézus Szíve Társulatba, Jézus szíve-lány lett. Nem mindenki akart ugyanis márialány lenni, az igen szigorú kötöttségeket (különösen a harmincas években) túlzottnak tartották a szülők is, hiszen a nővérek által előírt szabályok egy-egy ponton ellentétesek voltak a közösség normáival. A márialányok nem táncolhattak, nem mehettek bálba, még rokonuk lakodalmán is csak leánnyal táncolhattak. A templomba nyáron sem mehettek ingben, pruszlikban és vállkendőben, mint a Jézus szive- és a többi leány, hanem ujjast kellett fölvenniük. Ezek a lányok a többieket kocsmalánynak emlegették, tekintettel arra, hogy a kocsmákban rendezett bálokba jártak. Budaörsön a márialányok a falu egyházi-közösségi alkalmain kiemelt szerepet kaptak, a figyelem középpontjában álltak. Koszorúslányok voltak társuk esküvőjén. Temetéseken csak ők vihették a koszorúkat, (23. kép) az udvaron ők osztottak gyertyát a jelen lévőknek. Minden közösségi eseményen emelték az ünnep fényét. A nagylányok ruhatára már tartalmazta mindazokat a darabokat, amelyeket fiatalasszonyként is viseltek, sőt, az ünnepi ruhák - elsősorban a húzott szoknyák - idős korukig elkísérték. Ünnepi alkalmakra legalább három, általában öt szoknyájuk volt: a kék pervin mellett egy fekete, valamint zöld, barna, lila 23. kép. Leány temetése Budaörsön, 1930-as évek. A koszorúkat és a párnára tett jegyet márialányok viszik: fekete jankel, alatta fehér vállkendő, kék szoknya, fehér kötény, kék harisnya, bársony körömcipő, kék szalag és mirtuszkoszorú van rajtuk. Az idős férfi a temetésre új kötényt vett fel. vagy bordó. Ezeket anyaguk emelte ünnepivé, nem díszítették. A kéket vették fel a templomba az ünnepek első napján a fekete jankerlivel és a rojtos, selyem vállkendővel. A második, harmadik napon a többit, színben hozzá illő ujjassal, juppellel (staufjupperli = drága szövet, bársony, nem mosható anyagú), fekete köténnyel, kék harisnyával, télen a szoknyával egyező színű fejkendővel. Amikor a házasulandókat hirdette a pap a templomban, a három vasárnapon a menyasszony a különböző színű pervin szoknyáit, esküvőjére a kék színűt vette föl. Ha a Mária Társulat tagja volt, a harmadik vasárnap a társai elbúcsúztak tőle, s levette a kék szalagot. MENYASSZONYI VISELET. A koszorúslányok öltözete a sváb esküvőkön megegyezett a körmenetek mirtuszkoszorús, ünnepi leány viseletével (s ugyanígy öltöztek akkor is, ha leány- vagy legény társukat temették). Ha márialány esküdött, a koszorúslányai a márialányok öltözetében voltak. Budaörsön a koszorúslányok feladata volt a lakodalmi edények összeszedése az esküvő előtti vasárnapon, majd ők voltak a lakodalmi felszolgálók is. Mintegy előre vetítve azt, hogy hamarosan ők is asszonyok lesznek, a fejükre jellegzetesen megkötött fehér kendőt kötöttek. (12. kép) A19. század végén, a századfordulón a sváb menyasszony még fekete szoknyában és ujjasban esküdött, az adatközlők szerint már akkor is fehér köténnyel. A menyasszonyt ábrázoló fényképeken mindenütt ott a fehér kötény, mely majdnem körül ér a derekán, s a szoknyát eltakarja. Később a fekete, bársonnyal, zsinórral díszített ujjashoz más színű, finom kelméből varrtak szoknyát. A német menyasszonyok kék színűt (Mária színe). Az első világháború után a sváb női viselet nem azonos ütemben változott, s ezt tükrözte az esküvői öltözet is. A hagyományőrzőbb, az ingvállas, pruszlikos viseletet őrző településeken (Solymár, Vörösvár, Budaörs) a fekete ujjas megmaradt a legalkalmibb ruhadarabnak, s szintén a menyasszony öltözéke őrizte meg a tisztaselyem rojtos vállkendőt, amit máskor a lányok már nem viseltek. A többi faluban hamarabb kezdett színesedni és átalakulni az ujjas. A teljes menyasszonyi öltözetet 1910-től tudjuk követni. Ekkor még a fent említett három település mellett a Budai hegység több falujában volt azonos, melyet leghamarabb Diósd és Törökbálint lányai alakítottak át, s legtovább a budaörsiek őriztek: csipkés fehér ing, leibli, rojtos, selyem vállkendő, fekete jankerl, égszínkék szoknya, fehér rakott kötény. Kontyba fésült hajuk köré és a mellükre rozmaringot tűztek. A törökbálinti menyasszony fekete ujjasa szélein körben bársonnyal van szegve, mellette zsinórdísz is van. A korai kapcsos, később a gombos ujjasból mellen, nyakban kilátszik a vállkendő, alul pedig a vállkendő rojtja. A sváb menyasszonyi koszorú (kranzl) а fényképekkel és emlékezettel elérhető időben mirtusz volt. Diósdon azonban a húszas, Törökbálinton a tízes évekig még színes művirágokból készült. 72