Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

karikás, leveles és elmosódott mintájú. Nagylányok és asszonyok olykor az ünnepi, de leginkább a félünnepi öltözethez vették fel az élénk színű és mintájú harisnyákat. A kisebb lányok itt is fehéret, az öregek a barnát, kéket viselték. A fekete szín a patentharisnya divatjával terjedt el az idős asszonyok között, a fiatalok világosbarnát vásároltak belőle. A nők lábbelije a kötött-, bársony- és bőrcipők sokféle változata volt. A német nők soha nem viseltek csizmát. Jellegzetes lábbelijük a hétköznap viselt, lapos, fekete, kötött vagy posztócipő (tutyi, szutyi, pacsker). A lányokén elől színes minta volt. Solymáron sthirtki, stritki volt a neve a kötött papucscipőnek, amelyet bőr talppal készítettek, de nevezték pacskemak (patschkerl) is. Ha a talpa elvásott, cséplőgép szíjából csináltak új talpat. A bőrtalpú posztócipő neve Dunabogdányban zweckelschuh. A kötött felsőrész szerepét idővel a posztó vette át. A posztó, filc, bársony pacskerek gyorsan koptak, sok kellett belőlük. Vásárok, búcsúvásárok mesterei és helyi készítők, paraszt-specialisták elégítették ki a németek lábbeli igényét. Posztó felsőrészű és posztó talpú tutyit, mamuszt is viseltek otthon, Bogdányban az 1980-as évekig készítette egy helyi asszony, változatos színekben. A háborús időkben viselték a Krisztus papucsot, ami faragott fatalpból és a keresztben rászögezett két bőrpántból állt. A Buda-vidéki és a pilisi sváb nők ünnepi lábbelije eltérő volt. Előbbiek a bársony-, utóbbiak a bőrcipőket kedvelték. A 19. század végi, 20. század eleji fényképeken a bokáig érő szoknyák alatt magas szárú, fűzős, gombos cipők látszanak. A vegyes etnikumú falvakban (Nagy-Kevély környéke) hegyes orrú, fekete, elején különböző mintázatban fehér betétes, szalagdíszes volt az ünnepi cipő. Ezt a fekete, fűzős vagy pántos félcipő váltotta fel. (A korábbi cipődivat jellegében, elütő színeivel a helyi harisnyadivatban jelent meg újra.) Buda környékén a tiszta sváb falukban bársonycipőt viseltek, amely jellegzetes német viseletdarabnak tekinthető. Fekete - gyereklányoknak kék - bársonyból, bőr talppal, sokféle formában készítették. Létezett belőle papucscipő, létezett sarok nélküli lapos, de pántos cipő, amit kisebb lányoknak vásároltak. A nagylányok, asszonyok 3-4 centiméteres sarokkal gumibetétes bársonycipőt viseltek, melynek fejét elől szívesen díszítették színes, kék vagy rózsaszín masnival. Az idősebb solymári nők cipőjén barna szalag volt. 1920 után Budaörsön a bársony körömcipő lett a divat kényelmes sarokkal, elől kerek kivágással, két oldalán félkör alakú bőr betét védte a sártól. A bársony cipők mellett a fekete bőr félcipő volt a téli lábbeli, fűzős vagy pántos formájú. A lányok, asszonyok mindenütt viselték az egy- vagy két pántos spanglis cipőt (Spangenschuhe, spangel, spangedli). A bársonycipőhöz hasonlóan a spangedlit is szívesen díszítették színes szalagcsokrokkal (Zsámbék). A két háború közt a borosjenői lányok a fővárosból hozták a fehér cipő divatját. Hagyományos nyári viseletükben - blúz formájú ujjas, kevés alsószoknya, sváb kötény - és fehér szatén cipőben vannak megörökítve a korabeli fényképeken. Csobánkán szintén viseltek a lányok selyemszatén csatos cipőt. BESZERZÉS, AZ ÖLTÖZET RENDBEN TARTÁSA Vidékünkön a testi ruhákra és a felső ruhákra való anyagot a 19. század végén már készen vásárolták. A vidék árucseréje a főváros felé irányult. A környékbeliek általában ott vásároltak, Budapestnek azt a részét részesítették előnyben, ahová mezőgazdasági termékeiket hordták, illetve ahová munkába jártak. A pilisiek többnyire Újpesten és Óbudán vásároltak, a Dél-Buda környékiek a belvárosban, Váci utcai kereskedők boltjában szerezték be a finomabb méterárut. Egyszerűbb kelmét, vásznat, sifont, kékfestőt, kartont a helyi kereskedők éppúgy tartottak, mint Bécsből hozatott árut, úgyszintén alsóneműt, férfiinget, kezeslábast, s más egyszerűbb darabokat, például fejkendőt. A ruhához szükséges hozzávalókat (összefoglaló elnevezéssel cajg, cejg,), de különösen télire való ruhát, lábbelit, kalapot, fejkendőket, téli vállkendőket szívesen szerezték be vásárokon. A dél-budaiak az érdi és fővárosi vásárokba, a pilisiek a fővárosiakba jártak (Vácra jobbára csak állatvásárba). A Dunakanyar németsége a váci vásárokban szerezte be a szükséges alapanyagok és öltözetdarabok nagy részét. Néhány településen kiemelkedő jelentősége volt a búcsúvásároknak. A visegrádiak például szívesen vásárolták búcsúban a pacskert, posztócipőt, kötött ujjast, kékfestő kelmét stb., a Nagy-Kevély falui az ott divatos, két színnel kötött harisnyát. Népszerűségük oka az volt, hogy a búcsúvásárban árusító iparosok, specialisták egy kisebb körzet igényeit elégítették ki, a helyi ízléshez igazodó termékekkel jelentek meg. Budakeszin egy Singer-varrógép fedelébe sváb tulajdonosa ceruzával írta bele, hogy 1904-ben a búcsúban (kiritog) vette. A távolabbi pilisi falvakba, Csobánkára, Borosjenőre (és a szlovák falukba is) házaló kereskedők jártak. A harmincas években pomázi zsidó kereskedő házalt, aki maradék anyagokkal járta az udvarokat minden vasárnap. Hitelbe, részletre is lehetett nála vásárolni, a tartozást szintén vasárnaponként szedte össze. A fiatalok évente kétszer, tavasszal húsvétra, búcsúra ünnepi, ősszel mindenszentekre kaptak új ruhát. Varrógép szinte minden háznál volt, amivel az egyszerűbb ruhadarabokat megvarrták az asszonyok. A keresztelőruhán kívül maguk állították elő a csecsemők ruházatát, a kisgyermekek egybe szabott rock-ját, ingét, a kislányok ruháit, a fiúk ingeit, boka fölé érő nadrágját, a nők alsószoknyáit, az ügyesebbek az ingeket, felsőszoknyákat is. Az első világháborúig általános volt a házilag kötött gyermek-, férfi- és női harisnya. Otthon varrták meg a fiúk és férfiak melles kötényét, a lányok, asszonyok szögletes sváb kötényét. A húszas években már a fenti ruhafélék kisebb66