Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

A női öltözködés két alaptípusa a németség öltözködésében is jelen volt. A betelepülő asszonyok a korabeli ábrázolásokon inget, pruszlikot, szoknyát és kötényt hordanak. Az ingvállas - pruszlikos - vállkendős öltözet a 20. század elejéig általános volt, és Budaörsön, Solymáron a lányok ünnepi viseletében egészen az 1940-es évekig megmaradt. Itt ezzel párhuzamosan megvolt a másik öltözettípus, az ujjasos viselet is. A pilisi és a Dunakanyarban élő németség már a század elején áttért az ujjasos (ing, ujjas, szoknya, kötény) viseletre. A női ruhadarabok a következők szerint alakultak: A női ing Qieimed, hemd) hosszú volt, térdig érő, rövid ujjal. A régi női ingek házivászonból voltak, s téglalapokból összeállítva, hónaljban ék alakú toldással. Később a fehér ingeket {klarweiße hemden) finom lenvászonból varrták. A köznapi ing ujja egyenes volt, az ünnepi bevarrott ujját bővebbre szabták és könyök fölött összekötötték. A solymári hosszúing, bár anyaga finom, vékony mur (mull), ezt a szabást őrizte meg. A kivágás hasítéka alatt vízszintes haspánt van kis húzással, kerek nyakát pertlivel lehet megkötni. Vállfoltos, hónaljban pálhás, ujja vállon kicsit ráncolt, egyenes, könyök fölött érő, s a könnyebb mozgás érdekében alján kis hasíték van. A megmaradt ünnepi ingek (Vörösvár, Budaörs) szabása és díszítésmódja azonos. Az ujj a könyök fölé ér, bősége pertlivel összehúzható, végén kézzel horgolt csipke van. Kerek nyakú, csak a nyakkivágás közepén hátul és a hasíték két oldalán elől ráncolt, vállon széles vállfoltok. Az elülső ráncolás a hasíték alatt keskeny pánttal van lefogva. Szép fehér cérnagombokkal gombolódik, a gombolás pántján függőleges díszítésként fehérhímzés, piros-fehér monogram, a betűk közt nemesi korona is előfordul. (Hasonlóan szabták és díszítették a hosszú ujjú, keskeny galléros vőlegényingeket.) Az ingek idővel rövidültek, a bugyogó elterjedésével csak a csípő alá értek. Mindig a szoknyába bekötve viselték. A két világháború közt Vörösváron a csípőig érő ünnepi női inget - az újabb típusú blúzforma ujjasok hatására - a szoknyán kívül, de a köténnyel lekötve hordták.

28 Az általában csipkés ujjú ingváll a pruszlikos - vállkendős öltözetben maradt fenn. Az ujjasos öltözethez is felvették díszítetlen változatát, illetve télire pamutból, flanelből hosszú ujjú inget is viseltek. A nyári béleletlen ujjas (jupperl), majd a blúz alá már alsóneműként vették az alsóinget, és a melltartó funkciójú leiblit, a miedert. Az alsóing trapéz alakú, térdig érő, ujj nélküli, széles vállú. Karja és nyaka kerek kivágású, elől egymásra érő gomboláspánttal. Az alsószoknya (Unterrock, unterkittl, unterkidl) anyaga régen házivászon, majd gyári kelme volt, ünnepen fehér, finom lenvászon, sifon, batiszt, időseknek mintás karton, pamut. Könnyű, jól mosható anyagokat alkalmaztak, mert gyakran kellett mosni és keményíteni. Az alsószoknyákat sűrűn ráncolták, de a ráncokat nem vasalták élesre, hanem úgy, hogy gömbölyűén álljon. Hasítékuk elől volt, a has bal oldalán, itt nem ráncolták. Pertlivel kötötték meg, amit körülcsavartak a derekukon. Hétköznap egy alsószoknyát vettek fel, ünnepen 34 darabot. A több alsószoknya viselését a németek a magyarságtól vették át.

29 A legalsó egy-két centiméterrel volt rövidebb, mint a fölötte lévő, így állt a szoknya az elvárásoknak megfelelően. A legalulra vett alsószoknyát - a bugyogó elterjedése előtt - nem keményítették, és pl. Budaörsön gyakran úgy öltötték magukra, hogy a hasítéka a másik (jobb) oldalon legyen. A köznapi, vagy a faluba kimenő felsőszoknyákat, ha elkoptak, alsóként hordták tovább. Télen meleg flanel, parget (barchent) alsószoknyát varrtak. Német jellegzetesség volt a vatakli, wattekittel. a vattával bélelt téli alsószoknya, amit kantárral viseltek. (10. kép) Budától északra, Solymár, Visegrád németjei emlékeznek rá. A 20. század elején még viselték, a fényképeken csípőben széles, bokáig érő vastag kockás szoknyával láthatók. Mindenütt viselték a csípőpárnát, hurkát, neve hanzli, hanzl. trógl. Csípőtől csípőig ért, valóban hengerformára - maradék anyagokkal vagy vatelinnal kitöltött, vagy keményített fodor formájú, amit kantárral vettek a vállukra és elől is összekötötték. A csípő szélesítésén túl fő funkciója volt, hogy tartsa a szoknyák súlyát. Az első világháború után a Pilisben és a Dunakanyarban már nem viselték, ahol a széles csípő kiment a divatból. (8. kép) Néhány zártabb, hagyományőrzőbb közösségben azonban a lányok ünnepi öltözetében tovább élt a sokszoknyás viselet (Solymár, Nagykovácsi, Budaörs, Zsámbék). Nem a svábokra jellemző, hirtelen széles csípő, hanem a ma10. kép. Fiatalasszony világos színű jankerl-ban és szoknyában, alatta téli vattaszoknyát visel. Fejkendője dupla, ún. bécsi csomóra van kötve. Solymár, 1920 körül. 57