Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

tétek (Pomáz, Budaörs, Budakeszi), vagy családi képeket egybe gyűjtő fotóalbumok (Budaörs), CD lemezek (Üröm).

9 A németek jómódúak lévén, a 19. század végétől gyakran álltak a fényképezőgép elé. Mind magánembereknél, mind a közgyűjteményekben rengeteg fényképet nézhettem át. Igazán hiteles adatot azok hordoztak, amelyeket datálni lehetett - s itt említem meg a temetői sírköveken - egyre fogyatkozó számban - látható fényképek jelentőségét. A megmaradt öltözetdarabok - akárcsak a fényképek - az ünnepi, félünnepi, „kimenős" viseletet őrzik. (Budaörs, Dunabogdány, Pomáz, Pilisvörösvár, Törökbálint, Solymár helytörténeti és a Ferenczy Múzeum néprajzi gyűjteményében.) A köznapi, a munkában viselt darabok elhasználódtak, az ép részek másodlagos felhasználásra kerültek, csak mutatóban akad egy-egy köznapi felsőruha a gyűjteményekben. A megmaradt ruhadarabok majd mindegyike értékes darabja volt tulajdonosának, aki a helyi szokáshagyomány alapján az alkalomnak megfelelően tudta összeállítani és variálni őket. E tudás nagy része mára már elveszett, s a kiállítások rendezésekor gyakran okoz gondot az anyagában, vagy életkor szerint nem összeillő, kiegészítők hiányában nem hiteles viselet-együttesek összeállítása. Szerencsére vannak nagyon gazdag gyűjtemények (Pilisvörösvár, Budaörs, Solymár), ahol a legidősebb asszonyok még viseletben járnak és ismerik annak rendszerét. Sváb kórusok, nemzetiségi táncegyüttesek szereplése kapcsán sok helyen felmerül az igény a régi viselet rekonstruálására, különös tekintettel a fényes, keményített sváb kötényre. A felújított népszokások szereplőin gyakran látni eredeti, családban őrzött ruhadarabokat. Legidősebb adatközlőim az 1910-es években születtek. Az ő visszaemlékezéseik, a rendelkezésre álló fényképek és irodalom alapján a Pest megyei németek viseletét a 19. század nyolcvanas éveitől tudjuk nyomon követni. De leggazdagabb, a részletekre is kiterjedő anyaggal a két világháború közötti időszakból rendelkezünk. A több nemzetiségű pilisi falukban a férfi viselet erre az időre már egységes városi jelleget öltött, s csak kivételesen maradt fenn vallási alkalmak „egyenruhájaként". A női viselet jellegében a kitelepítésig élt: az erős német közösségekben újabb virágkorát élve meg, a több nemzetiségű falukban egyszerűsödve, a polgári ízlés felé közelítve. A Dunakanyarban azonban az ünnepi ruha már (mező)városi öltözet volt. A betelepülők öltözetéről keveset tudunk, az egykori metszetek ábrázolásai adnak némi támpontot. Ezek szerint a férfiak kézelős vászoninget, térd alá érő posztó- vagy bőrnadrágot, gyapjúból készített, harisnya formájú, talpalt lábbelit viseltek. A nők ingből, mellényből, szoknyából és kötényből álló ruházatot hordtak.

10 A magukkal hozott viselet - a tájnyelvhez hasonlóan - lassan átalakult, az egységesülés irányába változott. A legjellegzetesebb, gyakran gúnyolódások alapjául szolgáló elemeit elhagyták (térdnadrág, harisnyacipő), a többség öltözetéhez igazították, az átvett elemeket pedig saját ízlésük szerint formálták, vagy oly módon viselték, hogy felismerhető, viselője a német etnikumhoz tartozik. FÉRFIAK VISELETE A férfiviseletnek két alaptípusa van: a fehér vászonöltözet (ing, gatya) és a színes posztóöltözet (nadrág, ujjas + mellény). A Buda vidéki és a pilisi németség körében az 1870-es években a fehér vászonöltözet felsőruhaként nem jellemző. Az ing-gatya viselése nyáron a ház körüli és a mezőgazdasági munkákra korlátozódott, elé melles munkakötényt kötöttek. A nagy számú fénykép között csak egy-két cséplési pillanatfelvételen látni gatyás férfit. A 19. század utolsó harmadában a nadrág - mellény - kiskabát összeállítású posztóruha az általános viselet. A térd alá érő német nadrágot a század közepétől felváltja a hosszú, amit a magyarokhoz hasonlóan csizmával hordanak. Pest megye nyugati felében a német férfiviselet egyes darabjai és azok jellemzői (a népnyelvi kifejezések, helyi terminológiák dőlt betűkkel) a következők: Az ing (hemd, hemmet) két változatát viselték a német férfiak. Gyűjteményeinkben nem található, csak egy-egy fénykép és az emlékezet őrizte meg a gallér nélküli, kerek nyakú, elől hasított, a hasítékot korcba húzott, vagy csak rávarrt pertlivel összefogható inget. Ez hétköznapra, munkához sima vagy festett házivászon anyagból készült, bizonyára kézelő nélkül. A fényképek félünnepi posztó-öltözetében a gallér nélküli ing színes, sötét árnyalatú. 1916-ban még viselték. A férfiingek mindig hosszú ujjal készültek. A 19. század végére Buda környékén a viszonylag hosszú derekú ing terjedt el, két oldalt sliccel, mandzsettás ujjal, vállfolttal. Ez keskeny galléros, elől gombos volt, a hasíték alatti bőséget lefogó haspánttal. A köznapi ing házi, majd gyári vászonból, kékfestőből, kartonból készült. A „kimenős", vasárnap délutáni ingük is - amiben a fényképek megörökítették őket - gyakran volt színes, kék, fekete, barna. A sváb férfiak kedvelték a sötét ingeket, gyakran látni ezt a 19. század végi, 20. század eleji fényképeken. A sötét vagy világos ingeken is kedvelték a színes gombokat. A pomázi legények ünnepi fehér ingére színes, piros vagy kék gombokat varrtak, mellrészét szegőzéssel díszítették.

11 A férfiingek díszítése nem volt általános szokás, kivéve a vőlegényinget. A vőlegény ingét a gombolás pántján fehér hímzéssel díszítették, rajta a legény nevének kezdőbetűi voltak, régen gót betűkkel. Ezt a németeknél az édesanya hímezte ún. rumburgi vászonra/

2 a hasíték két oldalán apró tűzések voltak. A fényképeken látható, illetve megmaradt ingek keskeny gallérnak, hasítékuk 3-4 gombbal záródik, a nyílás alatti ráncokat keskeny keresztpánt fogja le. (A 50