Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

tek, ebéd után kezet csókoltak a háziasszonynak, nyájasan elbúcsúztak, átjöttek hozzánk írót nézni, és amikor elmentek, az országútról visszaküldöttek hozzájuk, a vendéglátókhoz, a géppisztolyos sofőrt, aki felszólította a háziurat, sürgősen adja át arany karkötő-óráját. A kárvallott házigazda, aki ebéd közben gyanútlanul megőrizte és vendégei szemeláttára nézegette csuklóján az órát, riadtan erősítette meg később ezt a hírt. ,De akkor miért csókoltak kezet a feleségemnek?...' - kérdezte tanácstalanul. Gyanítani kezdettük, hogy az oroszokban van valami meglepő. Néhány zsidó rejtőző, akik a faluban lappangták át a németek és a magyar nyilasok zsidóüldözésének hónapjait, most előmerészkedett: a községben élt egy öreg ember családjával, gyógyszerész volt, jómódú polgár, aki megmenekült a nyilasok üldözése elől. De a család nőtagjai féltek az oroszoktól. Az első orosz látogató érkezésekor az öreg úr - fehér szakálla volt, tiszteletreméltó, pátriárka jelenség - ünnepélyesen megállott az orosz előtt és kinyilatkoztatta, hogy ő zsidó. A jelenet, amely következett, meglepő volt: a közlés hallatára az orosz elmosolyodott, leakasztotta nyakából a géppisztolyt, odalépett az öreghez, orosz szokás szerint szelíden, - jobbról és balról - arcon csókolta. Azt mondta, ő is zsidó. Egy ideig némán, barátságosan szorongatta az öreg kezét. Aztán visszaakasztotta nyakába a géppisztolyt és felszólította az öregurat, egész házanépével álljon a sarokba és forduljanak felemelt karral a fal felé. Mikor az öreg nem értette rögtön a felszólítást, reárivallt, hogy tüstént engedelmeskedjenek, máskülönben agyonlő a szobában mindenkit. Az asszonyok és az öreg beálltak a szoba sarkába és a fal felé fordultak. Az orosz ezután lassan, kényelmesen kirabolta őket: szakember volt, egy falbontó betörő szakértelmével kopogtatta végig a kályhát, a falakat, minden fiókot kihúzott, megtalálta a család elrejtett ékszereit és összes készpénzüket, mintegy negyvenezer pengőt. Mindezt zsebre tette és elment. (...) A falu, a környék ezekben a napokban két arcvonal közé szorult. Buda még nem esett el, nagy orosz erők zárták körül a fővárost, de nyugaton, Esztergom körül, a német hadvezetés ellentámadást indított és időlegesen visszafoglalta a prímási székvárost. Az orosz gyalogság, tüzérség átvonulása éjjel-nappal áradt a falun át. A sebesülteket nyitott teherautón vitték biztonságosabb helyekre és ezek a sebesült, bepólyált fejű orosz harcosok különös közönnyel hevertek a teherautókra sebtiben felpányvázott matracok és dunyhák között. (...) Egy napon csónakázó oroszokat sodort a Duna két partja között a jégzajlás; a csónak süllyedni kezdett és hét utasával, orosz katonákkal, a parton állók szeme láttára elsüllyedt. A part menti bámészkodók között akadtak orosz katonák is. Segíteni nem lehetett, a Duna robbanásszerűen áradt és sodorta a jégzajlás között a vergődő embereket. A szemtanúk később egytől-egyig azt mondották, a halálraítélt oroszok mozdulatlanul állottak a csónakban; egyik sem kiáltott, nem is jajongott, nem integettek: szótlanul, valamilyen félelmes, dermedt közönnyel várták a jeges vízben a halált.(...) Ez a sokféle, sokfajta ember két héten át, nappal és éjjel, egymásnak adta a falu házaiban a kilincset; az ágyúk dörögtek, az orosz repülők a Rata-gépekkel minden órában, menetrendszerű pontossággal indultak rohamra az ostromlott főváros háztömbjei ellen, a Sztálin-orgonákkal megrakott nagy teherautók dübörögtek a két frontszakasz, Buda és a nyugati Duna-hajlat között; úgy tetszett, benne élünk a háború közvetlen valóságában, valamennyire ismerjük már az oroszokat és a Vörös Hadsereget. A valóságban nem tudtunk még semmit. Minden, amit addig láttunk és megéltünk, udvariassági és ismerkedési látogatás volt csak. A háború, félelmes valóságában, váratlanul csapott le a falura. A többkilométeres, hosszú útvonal két oldalán elterülő falu házaiban e hetek alatt már kialakult bizonyos óvatos életrend: mindenki csukott ajtók mögött élt, eldugtuk az értéktárgyakat, az orosz látogatókat, a csellengő, átvonuló katonai csoportok lemaradottjait iparkodtunk élelemmel, udvarias szavakkal megszelídíteni. Most, egyik óráról a másikra, mint a jégeső, úgy csapott a falu életébe a beszállásolás. Az arcvonal megállott a közeli Buda lövészárkai előtt, az oroszok nagy erőkkel készültek a körülzárt nagyváros végső, döntő ostromára. A falu, amelyen eddig csak átvonultak, egy januári délután fontos parancsnokságok székhelye lett, a közeli tűzvonal egyik támaszpontjává változott. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy minden ház megtelt oroszokkal. A hadvezetőség rendeletére hidat kellett verni a Dunán, a szemközti sziget és a mi helységünk között. Megparancsolták, hogy csákánnyal ássunk helyet az országút makadámjában a tányéraknák számára, melyeket egy későbbi esetleges visszavonulás biztosítására akartak ott elhelyezni. Minden szobában oroszok nyüzsögtek. Úgy sújtottak le az addig viszonylagosan békés életű falura, váratlanul, mint az arktikus jégvihar." (Már

ai Sándor: Föld, földi.. .Emlékezések)^ „ A második világháború utolsó szakaszában mi is kiköltöztünk leányfalusi házunkba, ,Noé bárkájába'. A házat arra a telekre építettük, amelyet Béla

41 Sí lxl és magasiskola című, általa illusztrált könyvének jövedelméből vettünk meg még 1938-ban. Leányfalun, pontosabban Szentendre és Leányfalu között, a Határcsárdától körülbelül kétszáz lépésnyire, közvetlenül a Dunára vezető ösvénynél, de a dombok felé eső, ármentes oldalon. Ötszáz négyszögöles, enyhén emelkedő, elhanyagolt földdarab volt, tele nagy gyümölcsfákkal. Azért esett a választásunk éppen Leányfalura, mert apámnak kedves emlékei fűződtek hozzá; egy nagynénjének háza volt ott, és több boldog nyarat töltött nála hányatott, kora ifjúságában. Nekünk is megtetszett, mikor Béla első kocsiján, a Lancia-Au247