Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

Háborús évek „A Duna partján siettem végig, vissza az elhagyott házba. A Duna jégtáblákkal zajlott. Két nappal elébb a németek feltűnés nélkül, zörejtelenül kiürítették a községet és az egész környéket. Budapestet ezen a napon még nem zárták teljesen külön az oroszok, a Duna felső hajlatánál, Esztergom körül, s aztán szemközt a folyó túlsó partján, a korszerű fegyverek minden változatával harcoltak: az orosz ágyúk, a Sztálin-orgonának nevezett, különös és nagyon hatásos aknavetőszerű fegyverek éjjel és nappal ontották a tüzet. De a folyó jobb partján viszonylagosan csend volt. Néha kaptunk egy gránátot, néha szétrombolt a faluban egy házat valamelyik eltévedt repülőgép szórakozottságból vagy tévedésből ledobott bombája. Az oroszok már napok előtt megszállták a folyó közepén a szigetet. Láttuk őket a partról, amint mászkálnak a hóban, állásokat építenek; de karácsony másnapján egyetlen szovjet járőr sem tévedt ide. Ezen a napon, reggel, híre járt, hogy egy orosz őrs - egy őrnagy vezetésével - néhány kilométerrel arrébb beköltözött a közeli kisváros szomszédságában egy volt diplomata házába. A falusiak úgy gondolták, okosabb, ha küldöttség megy a reguláris orosz katonaság elé, mákos és diós kaláccsal, pálinkával - és megkérik az őrnagyot, küldjön hivatásos katonai járőrt a mi falunkba is, - így talán el lehet kerülni az ácsorgó, harácsoló katonai bandák bántalmazásait. Az őrnagy megígérte, hogy estére átküld egy járőrt és megparancsolta, szedjék össze a faluban a fegyvereket. Én egy kis vadászpuskát vittem a községházára, amikor az első orosz katonával találkoztam. Cammogtam a hóban, a Duna partján. Már sötétedett. A félhomályban, mint valamilyen különös népünnepély rakétái, kék, vörös, sárga, zöld tűzcsóvák sisteregtek a folyó túlsó partján, a magasban: a lassan Pest felé előrenyomuló orosz gyalogság tűzjelzései, melyekkel ágyútüzet kértek az előretolt állások fedezetére. Az ágyútűz közelről hallatszott és néha elsivított fülem mellett egy puskagolyó is. Ez a sivító hang jellegzetes volt, félreérthetetlen; de már annyira megszoktam, hogy nem figyeltem reá. A sötétben falusi ismerősök mentek el mellettem, megismertek és zavart hangon köszöntöttek. Ebben a helységben különösen vegyültek a legszegényebb, zsellérmunkából tengődő parasztság és a nagyvárosi, megtollasodott polgárság nyári lakóházai. A viskók a domboldalon sorakoztak; a Duna mentén, mint valamilyen excentrikus vurstliban, az első háború után meggazdagodott magyar középosztály zavaros ízlése szerint, különös stílus-összevisszaságban épített nyári házak pompáztak: volt itt tiroli ház, gentry empireben épített kúriaszerű nyaraló, normand kastélyutánzat, még dél-amerikai hecienda-ra emlékeztető spanyol kerti ház is. Az úri házakban kevesen laktak, a tulajdonosok legtöbbje a nagyvárosba ment az ostrom idejére, mert az általános vélemény úgy hangzott, hogy Budapest ,néhány nap alatt elesik'. (...) A helység 246 urasági házainak lakói közül sokan Nyugatra menekültek; ezeknek lakóhelyeit aztán elsősorban rabolták ki, az oroszok éppen úgy, mint a helybeliek. A sötétben zavartan köszöngető emberek egytőlegyig a falu proletárjai közé tartoztak. Zavarukon érzett, hogy a nagy változás, a ,történelmi pillanat' lelkükben nem idézte fel a ,szabadulás' élményét. Egy nép, amely már nagyon régen élt szolgasorban, mintha e pillanatban is tudta volna, hogy sorsa nem változott: a régi urak elmentek, az új urak megérkeztek és ő marad szolga, mint azelőtt. (...) Egy napon, délelőtt, orosz törzstiszt érkezett - őrnagy, vagy alezredes - nagy tiszti kísérettel: bőrkabátos emberek voltak, kitűnő csizmát viseltek, prémes kesztyűt, lapos tisztisapkát és a váll-lapon aranycsíkos rangjelzést. Az őrnagy folyékonyan beszélt németül. Ezek nem ültek le nálunk; a szomszédos villaházból jöttek, ahol ebéddel vendégelték meg őket; ott hallották, hogy a szomszéd házban él egy író és átjöttek megnézni ezt a ritka állatot. A látogatás rövid ideig tartott, de alapos volt. Az őrnagy tisztjei félkaréjában állt a szoba közepén, lovaglópálcával kezében, mellére bőrszíjon látcső lógott le: olyan volt, mint a hadvezér az iskolakönyvben. Megkérdezte, én vagyok-e az író? Akkor alaposan megnézett. Intett az egyik tisztnek, hogy fényképezzen le. Az asztalon ott állott az írógépem egy megkezdett kézirattal. Kemény hangon, de udvariasan kérdezte, most is dolgozom-e és mit. Azt feleltem, ebben az élethelyzetben nem tudok irodalmi feladatokkal bíbelődni, de írom a naplóm, mint azelőtt, békében, háborúban. Bólintott, mint aki tökéletesen megérti ezt és érdeklődött, mindent felírok-e a naplómban, amit most tapasztalok. Nem mindent, mondottam, csak amiről azt hiszem, hogy lényeges. - Akkor írja fel - mondta komolyan és szigorúan, hogy itt járt magánál egy orosz katonatiszt és nem bántotta. írja fel azt is, hogy ez az orosz katonatiszt látta Jasznaja Poljanában Tolsztoj lakóházát, melyet a maga hazájának katonái teljesen feldúltak. Felírja?... - kérdezte szigorúan. Megígértem, hogy feljegyzem ezt is. (A helyzet nem volt olyan, hogy vitát kezdjek egy orosz tiszttel és ezért nem mondhattam meg neki, hogy előző éjjel a faluban az orosz katonák feldúlták és kirabolták Móricz Zsigmond kerti házát, sáros csizmával tapostak a padlózaton szétszórt kéziratokon... Ilyen a háború, mindig förtelmes és a sáros csizma mindig tapos az idegenben a kéziratokon.) Az orosz tiszt még nézelődött egy ideig, aztán vállat vont, kezét sapkája ellenzőjéhez emelte, komolyan tisztelgett, sarkonfordult, intett a tisztjeinek és elmentek. Meghökkenten néztem utánuk. Most teljesítem, amit akkor megígértem. Mindez más volt, mint amit vártunk. Olyan tökéletesen más és meglepő, hogy gyanakodtam, mint aki eltévedt a sötétben és nem találja az útjelzést... Miféle emberek ezek? Mert kisvártatva átfutott a szomszéd villaházból egy szobaleány és elmesélte, hogy ugyanezek az orosz tisztek, akik elébb náluk ebédel-