Farkas Rozália szerk.: Múzeumtörténeti és régészeti tanulmányok (Studia Comitatensia 28. Szentendre, 2004)

korabeli első bejegyzése is tanúskodik. E könyvecske hű tükre a múzeum létrejöttének, és annak a zűrzavaros korszaknak, amelyben a gyűjtemény magva mégiscsak kikristályosodott. Bejegyzései - az oroszok bejövetele után egyaránt találunk orosz, román, német nyelvűeket is - önmagukért beszélnek.

20 „1942. szeptember 7-től 20-ig kutattuk az idén kedves Gyurka és János bátyáimmal a szkíta elődeink nyomát, s élveztem a Blaskovich-kúria igaz magyar vendégszeretetét. A vendéglátás melegségét, dacára a nehéz háborús időknek Marcsóka konyhaművészete és házúrnői figyelmessége koronázta meg. E három kedves ember, a kúria s a park már szinte összeforrtak bennem Tápiószele fogalmával. Ha idejövök, úgy érzem, mintha haza mennék, s testvéreimhez érkeznék. Legyen örök hálám jele e néhány sor. Dr. Bottyán Árpád" Egy másik cirill betűs szöveg fordítása: „Tisztelt harcosok, tizedesek és tisztek! Felhívom figyelmüket erre a múzeumra, amely nagyon nagy történelmi értékű, de az itt található értékeknek háborús szempontból nincs jelentőségük, ha bemennek ebbe a múzeumba, tartsák tiszteletben az értékeket, és viselkedjenek olyan kultúráltan, ahogyan az a Vörös Hadseregtől elvárható. Hozzányúlni bármihez szigorúan tilos! 1944. november 28." olvashatatlan aláírás így válhatott a Blaskovich-kúria nemcsak a tudomány, de a háború kicsiny oázisává is. A Nemzeti Múzeum szakemberei jól ismerték Blaskovich Györgyöt és Jánost. Tudták róluk, hogy nemcsak régészeti leleteket, hanem az általuk régtől fogva őrzött magángyűjteményt is a magyar nemzet számára kívánják felajánlani. A tíz éve megfogalmazott végakaratot 1944. március 4-én a fivérek közjegyző előtt is megerősítették. Eközben harcok dúltak az országban. Az egyre közeledő front miatt az MNM is aggódott a gyűjtemény sorsáért. 1944. október 4-én Zichy István főigazgató menlevelet küldött a Blaskovich-kúriába: „Az Országos Magyar Történeti Múzeum főigazgatója a Blaskovich György és János urak tápiószelei birtokán lévő közérdekű régészeti gyűjtemény, valamint az MNM tápiószelei ásatásaiból származó leleteknek az európai kultúra nevében védelmet és kíméletet kér." A kérelem szövegét magyarul, angolul, németül és franciául írták. Az orosz nyelvű változat hiányzott ugyan, de a szovjet csapatok tisztjei így is megértették, hogy ennek az épületnek köze van az emberiség kultúrájához. 1944. november 13-án a faluba érkező szovjet parancsnok franciául is beszélő segédtisztje lefordította a levelet. Az ő tanácsára az ajtóra cirill betűkkel is kiírták, hogy: MÚZEUM, így történhetett, hogy az idegen katonák géppisztolyaikat vállukra vetve -, a harcok idején is átalakulhattak néhány percre múzeumlátogatókká. Kritikus napja volt a gyűjteménynek, amikor a várható ellentámadás miatt az épületet és környékét átmenetileg kiürítették. A házba beköltöző „generálmajor" harmadnap hajnalán kíséretével együtt sietve távozott. „Számba vettük a kisebb hiányosságokat emlékezett vissza későbbi feljegyzéseiben Blaskovich János - a bútorok, képek, muzeális tárgyak a helyükön voltak." A gyűjtemény számára azonban nem a papír és a már idézett vendégkönyvi bejegyzés volt az igazi védelem, hanem az a két ember, aki bármint fordult is a történelem és a hadiszerencse, a helyén maradt. Elszántságukat látván, műveltségüket tisztelvén, a falu lakói nem hordták szét az „úri vagyont" 1945 után.

21 Az élet egyéb epizódokkal is előállt a háború nehéz napjaiban: 1945 tavaszán a Képzőművészeti Főiskola növendékei Nagy János tanársegéd kezdeményezésére az üresen álló Viczián István-féle kúriában művésztelepet létesítettek. Mivel egy szovjet kocsis osztag ezt a házat és istállóját szemelte ki szállóhelyül, a művésznövendékek szorult helyzetükben a „kis múzeum" épületében rendezkedtek be. A fivérek családias légkört biztosítottak a fiatal művészeknek. Ennek a példázatára a vendégkönyv következő bejegyzése szolgál. „Ebben a házban nagyon sok kellemes órát töltöttem, és a parkban csodaszép fákat rajzolhattam, amiket úgy szeretek, életem legkedvesebb emlékei közé tartoznak ezek az órák. Mindig szeretettel fogok viszszagondolni a ház gazdáira. Sok szeretettel: Kapicz Margit, a szelei művésztelep egyik tagja. 1945. augusztus 29." A háború befejezése után sürgőssé vált a gyűjtemény helyzetének, jogállásának hivatalos rendezése. Ennek érdekében 1946 tavaszán a Nemzeti Múzeum főigazgatója az ásatások biztosítására - esetleges lakásigénylések kivédésére - igazolást állított ki arról, hogy a kúria épületének, a hozzá tartozó parknak és a „kis háznak" múzeumi gyűjtőhellyé nyilvánítása folyamatban van. A jelzett épületeket az MNM igazgatótanácsa 1947. május 10-én Múzeumi Gyűjtőhellyé nyilvánította, Blaskovich Györgyöt és Jánost megbízó levéllel látta el. Felkérte a hatóságokat, hogy „mint a leletek és régiségek összegyűjtésére és megőrzésére irányuló munkájukban a legmesszebbmenő támogatásban, a tápiószelei 304. és 312. házszámú múzeumi gyűjtőhelyen található régészeti leletek, valamint az ugyanitt őrzött kulturális, tudományos, régészeti és néprajzi jellegű gyűjteményeket pedig védelemben részesíteni szíveskedjenek."

22 A régi-régi terv ezáltal valóra vált. A Blaskovich testvérpár évtizedes munkásságaként az elültetett mag most termőre fordult. Megteremtődött az a szervezeti és jogi keret, amelyben az általuk őrzött páratlan gyűjtemény megőrizhetővé, védetté és gyarapíthatóvá vált. 42