Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)

Detre János: A Pest megyei evangélikus iskolák története

lelkészről, tanítóról, lelkészlakról és iskoláról. Hamarosan fel is építették az új lelkészlakot. 1927-re elkészült az új iskola is a tanítólakkal együtt. Óriási adósságot csinált azonban ezzel a gyülekezet! S az adősságtenger - vergődésében szembekerült a lelkész és a kántortanító. A gyülekezet pedig anyagi visszaélést sejtett a pénzvitelben, ezért az egyház vezetőségét passzív rezisztenciájával próbálta vizsgálatra ingerelni. A lelkész végül nyugdíjba vonult, a kántortanítónak pedig új helyet kellett keresnie. Ilyen „méhkasba" került édesapám lelkészként Mendére, 1938-ban. A megüresedett kántortanítói állást azonban nem töltötték be anyagi okokra hivatkozva. A lelkész harmóniummal maga kísérte az istentiszteleti énekeket a templomban. Csak akkor hirdették meg a tanítói állást, amikor anyagilag rendbe látszottak jönni a gyülekezet dolgai. 1942-ben a meghirdetett pályázatra 3 jelentkező akadt: a kutasói, a bedegkéri tanító és egy frissen végzett fiatalember: Kiss Károly. A három jelölt közül Kiss Károlyé lett az állás. Miért éppen rá esett a választás? Ez több oldalról válaszolható meg. Az egyik az iskola és a gyülekezet anyagi helyzete. A másik két pályázó messze lakott. Az egyik Nógrád megyében, a másik Somogyban. A tanító költözése a fogadó gyülekezetet terhelte. Előnyére vált a fiatal tanítónak, hogy az ő költözése egy utazótáskát jelentett! A másik indok személyes indíttatású. Kiss Károly az édesanyjával utazott Mendére. Elmondták, hogy a tanítójelölt nagy családban nőtt fel. Nehéz körülmények között szerezte meg oklevelét. Iskolai bizonyítványai pedig szorgalmát tanúsították. S miközben folyt az ismerkedés, lelkész édesapám emlékein azonnal végig futott a saját családi otthona - ők is sokan voltak testvérek, - a tanulmányi idő sok megpróbáltatása. De az is saját Mendére érkezését juttatta eszébe, amikor Kiss Károly teljes felszerelése egy koffer volt csupán! - S a lelkész ajánlatára őt fogadta kántortanítójának az iskolaszék és a tanügyi esperes méltányolta ezt az indoklást! - így lett azután a mendei gyülekezetben először baráttá a lelkész és a tanító. Barátságuk sokaknak bizonyította, hogy nem szükségszerű a lelkész és a tanító ellentéte! A háború elsodorta a tanítót, a lelkészt, ám a gyülekezet, az iskola maradt a helyén! 1945 márciusában már folyt a tanítás a népiskolában. Amikor a lelkész április végén visszaérkezett a gyülekezetbe és meglátogatta az iskolát, mintha 200 évet ugrott volna vissza a kép, olyan látvány fogadta: ki sámlin, ki nagyobb kövön ülve vett részt a tanításban. A tanítójuk pedig két nem hivatásos pedagógus fiatalember volt. Tőlük vette át édesapám az iskolai munkát is. Ábry Klára is „családi" kapcsolat révén került az iskolához. Nagyapám, aki egy Balaton melletti kis falu tanítója volt egy emberöltőn át, mint ügyes tanítónőt ajánlotta apám figyelmébe. Az üres tanítói állásra kiírt pályázatot „természetesen" Ábry Klára nyerte meg, akit később Kiss Károly feleségül vett. „Családtagként" voltak naponta a parókiánkon. Úgy érezték magukat nálunk, mint akik otthon vannak. Az államosításig ketten tanították a gyerekeket. Az alsó tagozatban Klári néni, a felső tagozatban Karcsi bácsi. Később, amikor gimnazista lettem Nagykátán, Kiss Károly volt gimnáziumunk igazgatója. A másik iskola, mely ismeretlenül nőtt a szívemhez, az aszódi evangélikus népiskola. Sokat foglalkoztam a történetével. Természetes ez, hiszen ha a gyülekezet bármelyik résztémája kerül is elő, az iskola a templommal együtt mindig a középpontban van. Tanítói közül kettő személyes jó ismerősöm lett itteni szolgálatom alatt. Siklósi Kálmánné élete 88 évéből 69 éven át volt „a tanítónéni". Barlai Béla, aki 80 éves, s közel 6 évtizede „a kántor úr". Ma is emlékeznek még Perényi „rektor úrra". -Jelzi, hogy megbecsült nevelők voltak ők - sokakkal együtt - ebben a városban. Az államosított iskolaépületet szeretnénk újra egyházi épületként hasznosítani a fiatalok nevelésére s iskolaként. Úgy gondolom, hogy ha újra iskola megnyitására kapnánk felkérést a jövőben, a múlt arra kötelezné egyházközségünket, hogy ezt nem lenne szabad visszautasítanunk. Ilyen elfogultan fogtam hozzá a Pest megyei evangélikus iskolák történetének megírásához. Óriási az anyag. Tudom, hogy vázlatos, nem minden témára kiterjedő ez a dolgozat. Talán felvil6