Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)

Asztalos István: Az aszódi evangélikus középiskola

Mindazonáltal az egyházi főhatóság, a Pest megyei esperesség több alkalommal vizsgálta az ügyet és minden esetben Korén tanárnak adott igazat.

189 Az egyház vezetéséből kiszorult Podmaniczkyak (a szabadságharc alatt vállalt tisztségük miatt) tekintélyének hiánya, Mikulás zabolátlansága válságos helyzetbe hozta az iskolafenntartó helyi egyházat. Amikor pedig az egyház ismét egy Podmaniczkyt (Ármin bárót) választott meg felügyelőnek,

190 akkor a pap még nagyobb gyűlölettel viselkedett, szinte mindenkivel szemben. Pénzügyi problémák, alaptalan vádaskodások, botrányos közgyűlések, a hívek és papjuk szembenállása (Mikulás 1853. szeptember 7-től nem vett részt sem a presbitériumi, sem az egyházi közgyűléseken!)

191 az egyházmegye vezetésének a figyelmét is felkeltette. Az esperességi kiküldöttekkel szemben azonban Mikulás olyan minősíthetetlenül viselkedett, amire talán még sohasem volt példa az evangélikus egyházban. Az indulatok és az ellentétek csak lassan csitultak, ám el nem múltak. Bár a kormányhatóságok hatalmi szóval megerősítették állásában az 1855. január elején felfüggesztett Mikulást, sőt még azt is sikerként könyvelhette el, hogy legnagyobb ellenlábasa, a kiváló Korén 1856-ban inkább elment Aszódról Szarvasra, mintsem értelmetlen harcot folytasson egy félig megbomlott elmével, mindezek ellenére - és talán éppen ezért - becsülete nem sok maradt a városban. Amikor aztán az 1862. január 6-i közgyűlésen az esperességi küldöttek jelenlétében a város jegyzője, egyben az egyház presbitere, Portir Lajos nagy beszédében részletesen ismertette Mikulás viselt dolgait, a közgyűlés határozatot hozott, hogy „.. .s nevezett és végromlásunkra törő lelkészünktől gyülekezetünket hova hamarább megszabadítani legszentebb kötelességünknek ismerjék." Ezután Mikulás is belátta, hogy számára csak egy megoldás maradt: lemondani papi állásáról.

192 Jellemére és viselkedésére jellemző, hogy elköltözése előtt még „bosszút állt", nevezetesen a paplak tágas kertjében minden gyümölcsfát, növényt kivágott, kiszaggatott. Nem véletlenül időztünk ilyen sokáig ennél a témánál. Amennyire Mikulás „végromlásba" hozta az egyházat, ugyanolyan végveszélybe sodorta a nagyobb iskolát, amelynek megszüntetésére (sok más hasonló helyzetben lévő középiskolával együtt) az önkényuralmi rendszer törekedett. Éppen ezekben a válságos esztendőkben kellett volna egységesen fellépni, összefogni az iskola megmentése érdekében, mely cselekedet az önkényuralom sötét korszakában nemcsak kultúramentést, nemzetmentést, hanem az egyházi függetlenség megőrzését is jelentette. Természetesen nem akarjuk az önkényuralom minden bűnét, az aszódi schola latina válságos helyzetét kizárólag Mikulás Dániel Edvárdra hárítani, ítélni fölötte nem a mi tisztünk, azt azért a tények alapján megállapíthatjuk: Mikulás - sajnos - behódolt a nemzeti függetlenséget leverő hatalomnak, annak kiszolgálójává szegődött, esküjéhez méltatlanul viselkedett, gyülekezetét cserbenhagyta. E kitérő után nézzük a tényeket. Az aszódi schola latinát az osztrák tartományokban 1850-ben, nálunk ideiglenesen bevezetett, majd 1854. december 16-án szentesített tanügyi rendelkezés, az Organizations Entwurf hozta roppant nehéz helyzetbe. A rendelkezés a korszak centralizációs és germanizáló kormánypolitikájának az eszköze volt, amely ekkor a magyarságból nagy ellenszenvet váltott ki. Mivel a tanügyi rendelkezés bevezetését hatalmi szóval intézték el, különösen a protestáns egyházak érezhették azt (teljes joggal), hogy az Entwurf sérti önrendelkezési jogaikat. Mindazonáltal tárgyilagosan azt el kell ismerni, hogy ugyanakkor ez a rendelkezés az európai normáktól elmaradottabb magyar középfokú oktatás színvonalának az emelésére, korszerűbbé tételére is törekedett. Az aszódi latin iskolának az Entwurf szellemében történő algimnáziummá fejlesztése - figyelembe véve a városban lévő viszályos állapotokat megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az 1850-es évek kezdetén - és még egy jó évtizedig - a legnagyobb problémát az egyház zilált anyagi helyzete jelentette. A forradalom, a szabadságharc idején a hadak vonulása jelentősen rontott az egyháztagok adófizetési morálján, amelyet természetes védekezésnek is tekinthetünk a, nagy szegénység miatt. Tisztázatlan körülmények is nehezítették a helyzetet. Ilyen volt az ikladi 231