Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)
Asztalos István: Az aszódi evangélikus középiskola
A 31 pedagógus közül a későbbiek folyamán mindössze egy (Steckl András) züllött el (alkoholista lett), egy pedig (Dianiska Ferenc) erkölcsi botrányba keveredett, a többi közmegbecsülésben futotta be életpályáját. Végezetül meg kell vizsgálni a tanítók, tanárok nyelvismeretét, amely szorosan összefüggött nemzetiségi hovatartozásukkal. A nemzetiségi kérdés a XVIII. században még nem volt a közgondolkodás tárgya. Szerepe a XVIII. század végén, a XIX. század elején erősödött fel, és az 1830-as, különösen pedig az 1840-es években élesen, a politikai összeütközések mélységéig került előtérbe. Az evangélikusok döntő többsége ezekben az időkben a felső-magyarországi vármegyékben élt. Jelentős részükben szlovák parasztok és városi - elsősorban német ajkú - polgárok, illetve eredetileg ezekből a rétegekből származó értelmiségiek (főleg lelkészek, tanítók, kántorok), valamint azok leszármazottai. Viszonylag kevés nemesi család követte Luther tanait, ők azonban mint egyházuk világi vezetői, annál bátrabban és lelkesebben védelmezték saját és hittestvéreik vallását. A XVII. század második felében megkezdődő és a XVIII. században folytatódó belső migráció eredményeként érkeztek kisebb-nagyobb evangélikus csoportok a Duna-Tisza közére és a Dunántúlra. Színesítette még ezt a népességváltozást a Német-Római Birodalomból betelepített és deportált evangélikus német (osztrák) telepesek különböző nagyságú csoportja. Az aszódi tanítók, tanárok jelentős többségének neve, származási helye azt bizonyítja, hogy szlovák és német anyanyelvűek voltak, ami azonban a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, ezen belül Magyarországon nem feltűnő. A nemzeti ellentétek élesedésének időszakában, vagyis az 1830-as, 1840-es években, amelyet - többek között - éppen bizonyos evangélikus vallású szlovák körök szítottak, Korén István állt az aszódi nyelvtani iskola élén. Bár Korén szlovák származású, Aszódon nem volt tere sohasem semmiféle nemzetiségi izgatásnak. A Podmaniczkycsalád (bár alkalmanként „tót báróknak" is gúnyolták őket!) tagjainak józan egyházkormányzása, sőt mondhatnánk városvezetése, Aszódon a vallási és nemzetiségi együttélésnek liberális szellemű, toleráns állapotát eredményezte. Ami a városban általános elfogadott szabály, az érvényesült a latin iskolában is. így írt erről Elefánt Mihály: „... s mi Pesten nagyban létesítend, ez itt régen fenn áll és virágzik, evangélikus, református, római katolikus, zsidó gyermekek egymás mellett megférnek s egymást kímélni, szeretni tanulnak..." 9б Nyilvánvaló, hogy a vallási tolerancia a nemzetiségivel párosult, hiszen bizonyos vonatkozásban a kettő egymásnak a függvénye. S amikor egy ízben olyan tanító került az evangélikus „kisiskola" élére (Masztics János), aki ezeket a gyakorlatban alkalmazott és elfogadott elveket s íratlan törvényeket felrúgta és szlovák nemzetiségi izgatásba kezdett, az egyház felügyelője, báró Podmaniczky Lajos élve hatalmával, azonnal közbelépett és a presbitériumot a nemkívánatos személy azonnali eltávolítására szólította fel. 97 A tanítók, tanárok nyelvtudása mai mércével mérve imponáló. Miután a tanítás nyelve Aszódon kezdetben szlovák és latin, e két nyelvet tökéletesen ismerniök kellett. A német ajkú iparosok és kereskedők nagyszámú betelepülése után a német nyelvet is ismernie kellett a pedagógusnak. A magyar nyelv ismerete csak a XVIII. század végétől volt elengedhetetlenül szükséges mind a tanításban, mind pedig a helyi (városi, egyházi) közéletben. Persze mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a XVIII. században működő oktatók is beszélték a magyar nyelvet. Összegezve: a XVIII. században a tanítóknál minimálisan három, a XIX. században pedig négy nyelv ismerete kellett az aszódi latin iskola tanári állásának betöltéséhez. A „háromnyelvű" Aszódon még az elemi iskola tanítóinak is kellett a magyaron kívül szlovákul és németül beszélni, ezek tudása nélkül nem is alkalmazták őket. 98 186
