Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)
Detre János: A Pest megyei evangélikus iskolák története
A rövid szünetet kőművesek munkával töltötték el az iskolában. Asztalosok is javították az ablakokat, padokat. Üvegesek pedig a betört ablakokat pótolták. Államsegélyt is kapott ehhez az egyházközség, hiszen hadikár érte az iskolát. Gyorsan kellett cselekedni. Rövid volt az idő, a pénz pedig gyorsan értéktelenedett. 1945 nyarán egy napszám már 170-200 pengő között mozgott, s alig néhány hét múlva ez már újabb szorzót kapott! A népiskolák nem voltak ebben a nehéz időszakban gazdagnak mondhatók. A tanítók ügyszeretete, leleményessége azonban a legmegoldhatatlanabbnak látszó problémákat is át tudta hidalni. Tankönyvkiadásra nem lehetett gondolni sem. Akkor nem a tankönyv volt a legfontosabb, hiszen az ország megélhetési, létgondokkal küszködött. Mégis lett azonban tankönyv az iskolások kezében. Begyűjtötték a végzettektől a régi könyveket, az évfolyamok egymásnak adták át használt tankönyveiket és ez a szervezés segítette át az iskolát ezen az akadályon is. Igaz, az aszódi népiskolában ez korábban is bevett szokás volt, hogy a használt tankönyveket továbbadják. A tanítók ugyanis úgy igyekeztek nevelésükben a gyerekekre hatni, hogy a tankönyv érték, amire nagyon kell vigyázni és abból több éven át lehet a tanulóknak dolgozni. Maguk a tanítók ellenőrizték, hogy a tankönyv ne legyen összefirkálva, összegyűrve, sem szétszaggatva. így a holmijuk megbecsülésére is tanították és nevelték tanítványaikat. Természetesen a háború előtt kiadott tankönyvek olyan tananyagot is tartalmaztak, amely a háború utáni politikai helyzetben nem mindenben volt helytálló. Ezeket a tanítók kihagyták a tanításból, így nem ütköztek össze az új politikai községvezetéssel. A tanítók emlékei szerint azonban ilyen kihagyni való alig akadt a könyvekben, hiszen a tankönyvek főleg meséket, verseket és a természet szeretetére vonatkozó történeteket tartalmaztak. A tanulók szívesen tanulták meg ezeket a meséket és verseket. A tanítók pedig jó érzéssel tanították meg ezeket. A felszín alatt azonban a politikai pártok egyre jobban kivetették hálójukat a népiskolákra is. így próbálták beültetni az emberek tudatába a majdani államosítás gondolatát. Amikor pedig a semleges iskola ötletével álltak elő az agitátorok, elfelejtették, hogy az iskolának a semlegességnél sokkal nagyobb gondjuk volt a közeledő tél és az üres szeneskamra! A pénz egyre értéktelenebbé lett. A pártok pedig egyre hangosabbak. A megye egyházi iskoláiban nem találkoztunk különösebb problémával, vagy ellenállással az általános iskola kiépítésének első lépései megtételekor. Az átmenet elsősorban ott jelentett kevesebb megoldani valót, ahol már korábban 8 osztályos volt a népiskola. Ahol azonban csak 6 osztályos népiskola működött, ott először a 7. osztályt kellett megnyitni és csak újabb év elteltével a 8. osztályt. Akkor lehetett igazában az általános iskolát létrehozni. A tanítók munkáját bonyolította a megjelent új tanterv is, amit az Evangélikus Egyházegyetem kötelezővé tett a népiskolákban. Körlevelet is kiadtak, mely az új tanterv végrehajtási utasítását tartalmazta. Ebből tudtuk meg, hogy a népiskola 1—4. osztályában ez semmiféle nehézséggel nem járhat, mert abban még tananyagot sem volt szükséges módosítani. A felső tagozatban azonban a fokozatos 8 osztályúvá fejlesztéssel együtt járt a tananyag módosítása is. A vegyes fogadtatás ellenére a tanítók sokat vártak az iskolareformtól. Arra számítottak, hogy az állam több pénzzel fogja támogatni az oktatást, s ezzel együtt az iskolaépület is korszerűbbé válhat és a felszerelések beszerzésére is lehetőség nyílik majd. A várakozás azonban alaptalan volt. Az agitáció mindenütt hintette ígérgetéseit, mert abban bíztak az agitátorok, hogy az államosítás már a küszöbön van. A tanítókat próbálták ígérgetéseikkel a maguk oldalára állítani és ezzel az eljövendő államosítást gördülékenyebbé tenni. ígértek szép iskolát, jó fizetést és a tanítás feltételeinek teljes megváltozását. Azoknál a tanítóknál, akik valamilyen oknál fogva az egyházközség vezetőivel rossz viszonyban voltak, hatott az ilyen ígérgetés. De nem tudni, az ilyen tanító a későbbiekben jobban dolgozott-e az iskolában, erkölcsösebb lett-e az életvitele, és a községben példásabb lett-e a magatartása? Innen érthetjük meg, hogy miért nem találtuk 1948ban a legkiemelkedőbb munkát végző pedagógusokat az iskolát államosító bizottságban! Sajnos, ott éppen a munkájukat leghanyagabban végzők kaptak helyet és talán még előny volt, ha 146
