Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)
Detre János: A Pest megyei evangélikus iskolák története
vánvaló volt, akkor is évekbe került, amíg a fegyelmi ügyre pontot lehetett tenni. Ezért a tanító jelölését többször végig kellett gondolni és a beszerzett előzetes információkat is ajánlatos volt ellenőrizni. A népiskola tanítási nyelve kijelölését a harmincas évek egyházi törvénykezése az iskolafenntartó elöntésére bízta. Ez azonban a Pest megyei Egyházmegyében mindenütt magyar nyelv volt. Az otthoni életben és az istentiszteleti életben használatos volt ugyan az anyanyelv (többségében a szlovák), de az iskolában magyarul folyt a tanítás. Igaz, hogy a fenti törvény a vallástanítás nyelveként az anyanyelvet jelölte meg, de ez inkább csak lehetőség maradt a tanulók számára, hiszen minden gyerek a harmincas években már anyanyelvi szinten beszélte - nemzetiségi eredete ellenére is - a magyar nyelvet. A tanítócsalád fontos szerepet töltött be minden korban az egyházközség családjai között. Ezért a tanítóra vonatkozó törvényrészletek foglalkoznak a tanító házasságával és gyermeknevelésével is. A mértéket ebben állapította meg: példás legyen az. Elsősorban vonatkozott arra, hogy a tanító házastársa evangélikus legyen. Gyermekeit evangélikus hitben nevelje. A tanító házasságának felbontása - mint rossz példa - következményekkel járt. A fegyelmi vétségek között külön megnevezést kapott mint ami magával eljárást hoz: ha a tanító egyházilag nem kötötte meg a házasságát, vagy engedély nélkül kötött házasságot. Az is fegyelmit eredményezett, ha gyermekei vallására nézve egyházunk kárára kötött megegyezést (reverzálist). Az 1930. november 21-én megtartott egyetemes közgyűlés szabályzatot alkotott „Az elemi népiskolai beiratási díjak újabb szabályozásáról, felhasználásáról, kölcsönkönyvtár és iskolai könyvtári alap létesítéséről". Ez azt jelentette, hogy az új tanévben minden evangélikus népiskolába beíratott tanuló után a szülő 1 pengő beiratási díjat tartozik fizetni egy összegben. Ezt a beiratási díjat csak szegénység címén lehet elengedni. Ha a szülő nem fizette be, vagy nem tudta befizetni a beiratási díjat, ez nem gátolhatta meg a gyermeket abban, hogy iskolába járhasson, de nyilvántartották a szülő iskolai tartozását. A beszedett díjat az iskola igazgatója kezelte. A befolyt összeget két részre osztották. Az egyik részt olyan nevelőintézetek támogatására fordították, ahol a népiskolai tanítók gyermekei tanultak és teljes ellátást is kaptak. A másik felét pedig kölcsönkönyvtár céljaira költötték el, ahonnan az iskola szegény tanulóinak kölcsönöztek ki az iskolai évre tankönyvet. Ezt a pénzt csak erre lehetett költeni. Minden más célra felhasználását a szabályzat megtiltotta. Természetesen aki kölcsön könyvet kapott, annak azt nagyon meg kellett kímélnie. Év végén ugyanis vissza kellett szolgáltatni, hogy a következő évben más tanulhasson abból. Ezért a kölcsönzésért nem volt szabad külön díjat szedni. A kölcsönkönyvek állapotát és a könyvtár működését az iskolalátogató bizottság a kiszállásakor ellenőrizte. Ha az új egyházi törvényeket elemezzük, ha a fenti szabályzatokat tanulmányozzuk, észrevehetjük, milyen fontos és kiemelt szerepe volt a harmincas évek népiskolájában a tanítónak, a tanító személyének elsősorban! Az is figyelemre méltó, ha az egyházi törvények ilyen behatóan foglalkoztak a tanító személyével, ez annak a jele volt abban az időszakban, hogy megnőtt a tanítók megbecsülése az egyházban. Sőt az iskola tanítói az egyházközségek vezetőinek fontos munkatársai lettek és az egyházmegye megbecsült tisztségviselőinek is tekintették őket. De az iskolalátogató bizottsággal, az iskolaszékek elnökségeivel csak azoknak a tanítóknak gyűlt meg a bajuk, akik vagy nem végezték el munkájukat az iskolában, vagy egyéni életükkel és magatartásukkal okoztak a tanítói hivatalhoz méltatlan megítélést. Erre is volt példa az egyházmegyében. 1932-ben a felső egyházmegye közgyűlésén, melyet Gödöllőn tartottak, az alesperes jelentése nyomán gyenge tanítási eredményéért a közgyűlés megintette Gerengay Pál penci tanítót, aki lévitatanítóként működött a leány egy házközségben. A megszületett határozat felszólította a nevezett tanítót arra, hogy a „jövőben több szorgalommal, nagyobb buzgósággal töltse be tanítói hivatását". 10S A közgyűlés a dékánt arra kérte fel, hogy több ízben tegyen látogatást a penci népiskolában. Ha azt tapasztalja a dékán, hogy nincs 140
