Farkas Rozália szerk.: Gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 25. Szentendre, 1995)
Kocsis Gyula: Abony gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténete a török kiűzésétől a jobbágyfelszabadításig
szőlők helyezkedtek el. Márton Ferenc szerint a földesurak négy tizedre osztották és kerítéssel vették körül a várost 1750-ben. A városi belsőségeket elég bőven állapították meg, mert az 1750. évi 321 ház helyett 1801-ben már 9ól ház állott a városban, de ezek közül csak 197 épült a kerítésen kívül a kertekben. Ez a belső rész a halmaztelepülésekre jellemzően rendezetlen és zsúfolt volt még 1877-ben is. Galgóczy Károly azt írta Abonyról, hogy utcái nem elég szélesek, girbegurbák, házai a belsőrészen nagyon összeépültek és néhol tömkeleges zugokat képeznek. A jobbágygazdák szérűskertjei és a közbirtokosok kúriái is kertjei olyan nagy kiterjedésűek voltak, hogy még az 1945-ös földreform során jónéhány házhelyet tudtak osztani az egykori kertségek területén. 57 Az úrbéri kérdőpontokra adott válaszaikban is említik a jobbágyok ezeket a várost övező kerteket. Az 1-2 hold nagyságú (3-4 pozsonyi mérős) kertekben a rakomány mellett ekkor még kukorica vetésük és veteményes kertjük is volt a jobbágyoknak. Ábony tehát tipikus kétbeltelkes halmaztelepülés volt, amint ez a II. József kori katonai felmérés térképén is látható. A szomszédos mezővárosok - Cegléd, Nagykőrös - nagykiterjedésű határát tanyák népesítették be, de az abonyi és a hozzá csatlakozó paládicsi határ ekkor még három nyomásra volt osztva, így tanyákat nem ábrázolnak a térképlapok. Azonban mind a katonai térképen, mind pedig Ballá Antal térképén az árvízjárta „Tisza rétjét" Nyugat felől szegélyező ármentes magasparton, a paládicsi határ hosszában végig egy bekerített tanyaszerű épületsort láthatunk, (lásd az 5. sz. rajzot) Az épületsor mellett kelet felől a tiszai rét, Nyugat felől a paládicsi szántóföldek figyelhetők meg. Arra nem gondohatunk, hogy ezek az épületek a ceglédi, nagykőrösi tanyákhoz hasonló, a határba kihelyezett komplex földművelő és állattartó telephelyek, mert ekkor az abonyi - paládicsi határt három nyomásban művelték. A határ szélén, hoszan elnyúló földrajzi helyzetük sem erre utal. Azonban az 1749 előtti időre visszaemlékező abonyiak az urbáriumban elmondták, hogy „minden külön kenyeres jobbágy, az, kinek külső kert helye volt... önnön réttyin kaszált egy szekér szénát adott..." földesurának. 5 " A külső kerthelyért szénával történő adózás egyértelművé teszi, hogy ezek a Tisza magasparti kertek a tiszai réten kaszált fű tárolóhelyei, és valószínűleg a heverőjószág- és juhállomány teleltető helyei voltak. Ezek a kertek tehát nem voltak a jobbágytelek tartozékai, hanem a közös, vagy földesúri földön álló, egyénileg birtokolt és használt szénatároló és állattartó telephelyek lehettek, hasonlóan a szomszédos mezővárosok XVII. századi forrásokból megismerhető mezei kertjeihez. Nemcsak a jobbágyoknak, hanem valószínűleg a földesuraknak is lehettek ilyen kertjeik. Erre utal az, hogy Vörös Sándor jobbágyainak robotkötelezettségei közé tartozott ősszel a juhászok kiszállítása is. Ezeknek a kerteknek sajátos földrajzi helyzetük miatt nem volt szerepük a szántóművelésben, így használatuk könnyen megszüntethető volt. Ez lehet az oka annak, hogy az úrbéri elkülönözési és tagosítási perben már nem esik szó róluk. A XVIII. század folyamán a kétbeltelkes településtípusnak tehát egy sajátos változatát figyelhetjük meg Abonyban. A funkció szerint elkülönülő belterületi telekrészek - a lakóház és a szérűskert - közül az utóbbi feladatköre tovább osztódott (legalábbis a gazdaságok egy részében), és a természeti-, földrajzi tényezők következtében a határ egyik külső részére helyeződött át. Ez a megoldás számos tényező miatt (nem tartozott a telkiállományhoz, nem volt kapcsolata a szántóműveléssel, nem terjedt ki a telkes jobbágyság egészére) nem állandósult, hanem ismeretlen időpontban, valamikor a XIX. század elején felszámolódott. Megszűnése következményeként értékelhetjük a jobbágyi állattartás jelentőségének korábban már említett csökkenését. 419
