Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Lábadi Károly: Ártéri halászat a Drávaszögben

torkollott. A görbe lésza akkora ívben kerülte meg a kürtőt, hogy a halász csónakjával beevezhetett, s a bent rekedt halat kimerhette. A görbe lésza után terelőként öt egyenes lészát állítottak fel. Az ötödik a következő vejsze udvarába torkollott. A vej szét töb helyen lekarózták, hogy szilárdabban álljon. Azon az elven működött, hogy a terelő részek, a lészák útját állták a halaknak, s azok csak egy irányba, egy keskeny nyíláson át a fogó részbe, az udvarba, a kürtőbe úszhattak, ahonnan nem találták meg a kivezető utat. A varsák közül ötkarikásat alkalmaztak, s arról volt nevezetes, hogy csupán egy szárnyú.

13 A fából való karikákat a drótból készült váltotta fel. A szer nagyságát az határozta meg, hogy az első karikára hány hálószem került. Többnyire 50—90 között váltakozott. A varsa hálója minden kisebbedő karika után négy szemmel szűkebb lett. Legvégét csúcsmadzag tartotta össze. Halfogó része, a varsa torka az első karikánál kezdődik, s a másodikig ér. A 4—5 centis szembőségűvel csukát, sügért, a 6—7 centissel pontyot, süllőt, nagyobb halat fogtak. A 8—9 centi átmérőjű, nagy mélységű vízbe állított varsával harcsákat ejtettek rabul. A népszerűségi lista első helyét, messze megelőzve a többi szert, a marázsa, a fátyolszerű, leheletfinom háló tartja. A lassú vizekben, holtágakban lehetett vele legeredményesebben halat fogni. Nagyon vékony lencérnából kötötték 11— 16 centis hálószemekből. Mélysége, azaz szélessége 16 szem, hossza 220. A marázsát két karó között kellett kifeszíteni a vízben. Huszonkét láb, azaz lelógó madzag tartotta, amelynek felső végére mocsári kutyatejből háromszög alakú karikákat kötöttek. Ezek vízszintesen a két karó között kifeszített marázsainon futhattak szabadon. A szer úgy fogta meg a halat, hogy az nekiütközött, a fátyolszerű háló nem fejtett ki ellenállást, amiért a hal tovább úszott előre. A karikák összecsúsztak az inon, s a léhés beleakadt az uszonyaiba és kopoltyújába. Naponta akár több száz halat is lehetett vele fogni. Igazából a fürge halászok szerszáma, lustának nem való, mert a csónakból állandóan figyelni kell, s ha hal akad bele, marázsameredővel

14 tanácsos azonnal kiemelni. A sekély vizekben a kopácsi halászok mesterien alkalmazták a borítóhalászat eszközeit. Legegyszerűbb a tapogató, amely tulajdonképpen egy feneketlen vesszőkosár. Már a cseperedő gyerekek is kezükbe vették. A vaktában történő tapogatásnak vajmi kevés eredménye volt. Igazából jól kellett ismerni a vizek halállományát, mert csak azokon a helyeken volt érdemes próbálkozni, ahol feltehetőleg halak is akadtak. A legtöbb halat a bútóhálónak nevezett borítóhálóval lehetett fogni: mind a sekély, mind a mélyebb vízben is eredményes. Mindegyik halász maga készítette. Kellett hozzá négy darab két méter hosszú, ujjnyi vastag kőrisbot, amelynek lefejtették a héját. Mindegyiket rövid szakaszonként úgy hajlították meg, hogy végül félkör alakú legyen. A földre hatvan centis sugarú kört rajzoltak, majd nyolc egyenlő részre osztották. A körvonalon a metszéspontokon nyolc lyukat fúrtak a földbe, amelyekbe úgy állították bele a kőrisbotok, végeit, hogy egynek-egynek végeit a két szemben levő lyukba helyezték tavasszal, s őszig kiszáradtak, megtartották alakjukat. A körmöket, azaz a kávákat kupolaszerűén egymáshoz erősítették. A vázra hálót kötöttek, alul felül ín tartotta. A hálót olyan mélyre tervezte a halász, amilyen hosszú volt a karja. A borító tetején nyílást hagytak, hogy kivehessek a megfogódott halat. Arra ügyeltek, hogy a léhés öblösebb maradjon, hogy a nagyobb hal benne rekedjen 13 HERMAN, 1887—1888. 246. 14 Marázsamerő, szák, amelynek feje egy méter, a nyele 0,5 méter, az öble 0,5 méter. 46