Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

In memoriam Ikvai Nándor - Dankó Imre: Ikvai Nándor és a néprajzi muzeológiánk

közművelődési munka? Talán mondanom sem kell, hogy ez a kérdés az előbb említett kétféle törekvés esetében úgy polarizálódott, hogy a múzeumi szervezetekbe beilleszkedni akaró gyűjtemények a múzeumszervezést és általában a múzeumi munkát tudományos tevékenységnek fogták föl és az egész tevékenységet komplex helytörténeti kutató és feldolgozó munkának minősítették, azon túl, hogy bizonyos szaktudományokat (régészet, művészettörténet, várostörténet, néprajz, különféle természettudományi ágak stb.) is a múzeumon belül kU vántak művelni. Velük szemben — ugyancsak nagy általánosítással -— az „önállóaknak" maradók, a helyhez kötődést vállalók pedig mind a múzeumi gyűjtemény-szervezést, mind pedig a hozzákapcsolódó tevékenységet kimondottan gyakorlati népművelési, illetve közművelődési munkának tartották és úgy is értékelték. Ezeknek a kusza és szerteágazó, egymással sok tekintetben ellentétes vélekedéseknek és törekvéseknek a nyomán a közvéleményben — sajátos módon — az a nézet terjedt el és él még többé-kevésbé napjainkban is, hogy a múzeum azonos a kiállítással és a raktárról vagy nem tudnak semmit se, vagy ha mégis tudnak róla valamit, akkor a raktárt valamiféle lomtárnak, poros, piszkos, elhanyagolt, rendetlen helyiségnek tartják. Alig gondolnak valamit is arra, hogy a raktárnak lényegi köze van a múzeumhoz, mint olyanhoz, a múzeum alapvető, kikerülhetetlen funkciójához: a gyűjtéshez. Továbbfeszegetve ezt a kérdést, arra is rá kell mutatnunk, hogy a kiállítás—raktár kérdéssel párhuzamosan felvetődött egy másik kérdés is. Nevezetesen az, hogy a múzeumban kik dolgoznak; „tudósok"-e, vagy sem, „népművelők" talán? A közvélemény majdnem azonos, egyöntetű véleménye az, hogy semmiféle „tudomány", különösebb képzettség sem kell ahhoz, hogy valaki ezt, vagy azt összegyüjtsön, netán megvásároljon és aztán őrizzen, mígnem alkalomadtán kiakasztja a falra, vagy beteszi valamiféle szekrénybe, aminek történetesen legalább az egyik oldala üvegből van. Az így vélekedők többsége különben a múzeumot és a muzeológusi — mondjuk tudományos — munkát csak a régészek, az ásatásokat végző régészek esetében méltányolja. Következésképpen másfajta muzeológiát, múzeumi munkát nem igen ismer. Ebből a helyzetből következik, hogy a régészeti muzeológia a legismertebb, a legelismertebb; egyúttal a legkimunkáltabb múzeumi tudományág is. Talán egyedül a képzőművészeti (főleg festészeti muzeológiáról) mondhatjuk el még ezt, hangsúlyozva, hogy a közvélemény például festmények, festők esetében csak a már „befutott", a már „neves" festők anyagát tekinti értéknek, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses művészt, illetve alkotásait saját maga ismeri-e, élvezi-e, érti-e, vagy sem. Közvéleményünk értéknek a tényleges, a pénzben is kifejezhető és érvényesíthető értéket tekinti, az úgynevezett „eszmei értékre" nem sokat ad. Innen van aztán az, hogy az ásatás sok esetben minden előzetes tájékoztatás ellenére is a közvélemény nagy hányada számára kincskeresés. Tapasztalatból tudom, de több helyen is elmondták már és le is írták, hogy a néprajzi gyűjtést, a „néprajzi műtárgyakat" tartja közvéleményünk a legkevésbé kincskeresésnek, illetve kincsnek.

12 Hacsak a legutóbbi idők megnövekedett néprajzi, főleg azonban népművészeti érdeklődése nem változtatott valamelyest ezen az alaphelyzeten. A néprajzi gyűjtést nagyban bonyolította, hogy 12 BÁTKY Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Múzeumi és Könyvtári Kézikönyvek. Budapest, 1906. Benne: Bevezetés. A néptan rövid története, felosztása, módszere, segédtudományai. — Végeredményében minden további »gyűjtési tanácsadó", „gyűjtési útmutató", „gyűjtési kérdőív" ezen a gazdagon illusztrált és a gyűjteményt rendszerező munkán alapul. 529