Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Ikvai Enikő: Petőháza népéletéből és hagyományvilágából

ves&edtek a kicsiknek. A játékvilág sokféleségét eleveníti fel nagyon szemléletesen a ZELNIK József szerkesztette „Gyermeki játékok", amelyben 18 kitűnő tanulmányt ad egy helyen, kínálva a hagyományok felújítását. A kötet anyagával számtalan azonos játékot és eszközt ismertem meg magam is a terepmunka során.

40 b) Fiújátékok Ahogy a gyerek menni tud, különösen a fiúk, azonnal foglalkozást keres. Játszik azzal, ami a kezeügyébe kerül, mint láttuk, de ha már a házat elhagyhatja, társakat keres. Különösen szervezett játékaik voltak az iskolásoknak. A játékok között számtalan olyan van, amit világszerte ismernek (fogócska, ipiapacs, hol az olló), azonban ezeknek is van helyi sajátossága és még több van, amelyik egy kisebb táj jellemzőit mutatja fel.

41 A tér ahol játszottak, adott volt. A nagy széles, füves Fő utca szinte kínálta magát. De ilyen volt az iskola környéke is (25. kép). A fiújátékok sok mozgással, szinte sportot helyettesítő feladatvégzéssel jártak. De nem voltak olyan szigorú szabályai, mint a mai sportjátékoknak. A kétségtelen meglévő szabályokat saját maguk formálták, alakították is. A játszás során váltogatták az erősebb és játékosabb formákat, vagy éppen a rendelkezésre álló időhöz szabták azokat (nagyszünet újabban). A játék megmutatta az egyéniséget. Hamarosan kialakultak a játszás során a példaképek és a vezéregyéniségek, akik rendszerint nem azonosak a tanulmányokban jeleskedőkkel, bár erre is volt több példa. Megmagyarázhatatlan csapatszellemet fejlesztett a közös gyermekjáték, ami gyakran a katonacimborasággal folytatódott és a sírig tartott. A kisgyerek eleinte csak nézte a nagyobbak játékát, majd valamelyik hiányzó helyére beállt és lassan a játék rendszeres részesévé vált. A gyerekek a játékok eszközeit is rendszerint maguk készítették. Ezek többnyire egészen egyszerűek, gyorsan pótolhatók, értéktelenek voltak. A takarmány tök szárából készített duda tulajdonképpen primitív hangszer. A hosszúra nyúlott töklevél szárát tőből levágták a vékonyabb résznél (a levelet levéve róla) behasították 1—2 cm hosszan. Ha megfújták (a behasított rész rezgésbe jött) brugó, kürtszerű hangot adott. A nagyobb gyerekek kistestvérüknek, vagy saját használatra is sípot készítettek. Az ujjnyi vastag, mintegy 10 cm hosszú, friss „szentgyörgyi ág" (orgona) héjját a felénél éles késsel körbevágták. Az egyik végét ívesen kialakították sípformára („nyelv" és felső nyílása „sípja"). Hogy a héjat a fás részről le tudják húzni (tekerni) a két hátával körbe ütögették, hogy puhuljon, el valljon a fától. Az így letekert és a meztelenített fás részen előbbre húzták a héjat, az elejébe beleillesztették a nyelvet és kipróbálták (behangolták). Előbbre, hátrébb húzogatták a meztelen fán, amíg kellően éles hangot nem adott. Miközben a héjat puhították ütögetéssel, az alábbi dalocskát énekelték. Néha kétszer, háromszor is, amíg meg nem puhult.

42 40 ZELNIK József, (szerk.) 1982. Az itt közölt cikkekre többségében külön nem is hivatkozom. 41 Vö. HAJDÚ Gyula, 1971. 8. 42 Vö. IVÁNCSICS Nándor, 1954, kézirat 37, 433