Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabadfalvi József: A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban

SZABADFALVI JÓZSEF A TUDÖS MÉHÉSZ ALAKJA A MAGYAR NÉPHAGYOMÁNYBAN A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke az 1950es évek első felében Szatmár megyében, elsősorban a Szamoshát, majd pedig a Zempléni-hegység falvaiban kezdett terepmunkához. Mint a város szülöttje, én a debreceni mézeskalácsosság feldolgozását kaptam témául, majd szakdolgozatul. Ebből adódóan első kiszállásaimon a méhészek munkája keltette fel érdeklődésemet. Miközben a méhészkedők tevékenységével ismerkedtem, felfigyeltem a munkához kapcsolódó szokásokra és kultikus eljárásokra is. Hamarosan feltűnt, hogy a tapasztaltabb, olvasottabb méhészek munkáját mindig körülveszi némi misztikum, különleges tudást, sőt kultikus erőt tulajdonítottak nekik. Eredményes méhészkedésüket az okszerű méhészkedésükből fakadó bővebb méztermésüket, a méhcsaládok avatott kezelését, belső életük ismeretét nem a szakszerű tudásra, hanem bizonyos karizmatikus erő birtoklására vezetik vissza. Szatmári gyűjtéseim során még nem domborodott ki az ördöngös méhész alakja, más kultikus eljárások kapcsolódtak inkább munkájukhoz.

1 A zempléni gyűjtéseim során az idevonatkozó adatok már markánsabban kerültek elő. Belső, egykor hegyek közé zárt településein az 1950-es és az 1960-as években a következőket jegyeztem le. Mogyoróskán pl. a következőket mondották el: „Akinek boszorkányos tudása van, tud a méneknek parancsolni. Rá tudja küldeni a szomszéd méhesére, hogy azt megrabolják." Göncruszkán a századelőn élt egy olyan méhész, aki azt mondta magáról, hogy el tudja csalogatni a méheket. Titkon bevallotta, hogy tudása onnan származik, hogy „egy méhanyag feje van beforrasztva az ujjába". Akinek ördöge van az az anyát csalja el s utána megy az egész raj. Egy alkalommal jött egy raj, mindenki elszaladt előle. Az ördöngös méhész úgy fogja meg, hogy feltart egy dudvát, erre leszáll, s belemegy a nadrágjába" — mondták Árkán. Az ördöngös méhészeknek az is a tudományukhoz tartozott — jegyeztem le Vizsolyban —, hogy „rá tudták venni a méheket arra, hogy ne pusztuljanak el olyan hamar". Egy másik adat szerint: „Szopka Andrásnak lopták a kasát. Ezt megtudta, megérezte s meg tudta csinálni, hogy a tolvaj nem tudott elmenni, amíg el nem ment a méheshez és el nem engedte." Századunk közepén ez a hiedelem egyre inkább keveredett a szakszerű méhészeket körülvevő elképzelésekkel. „Boszorkánynak" tartották az idős méhészek azokat, akik többet tudtak, illetőleg szakkönyveket is tanulmányoztak. Ilyen hiedelem legkiválóbb adatközlőm, a mogyoróskai KoseCki József körül keringett. Azt híresztelték róla, hogy egy kaptárból elvesz annyi mézet, mint más tíz kastól. Mindezt azért teheti, mert méheit ráküldi mások kasaira, s elrabolják azt, amit azok gyűjtöttek. Amikor látták, hogy átdobolta (az üres kasba hajtotta át a telegyűjtött méhházból) a kasos méheket, a boszorkányság bizonyságának tartották, mert úgy át tudja hajtani, hogy meg se csípi. Egy idő1 SZABADFALVI József, 1956. 451—458. 381