Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsai kötények

mintát, hanem a kézi hímzést utánzó lapos öltést is varrógéppel végezték. Majd a kézi lyukhímzést is felváltották a gyorsabb gépire és ezzel a mintacsíkok és foltminták gazdagodása is általánossá vált. Egyre többen „íratták ki" kötényeiket azokkal az ügyeskezű lányokkal, asszonyokkal, akik szabadkézzel olyan szépen rajzoltak, mint Laukóné Szántai Anna, Liczencziás Jánosné, ördög Jánosné, Vargáné Fényes Mária, Sinkáné Franyó Mária, Pateráné Gulyásik Katalin, Fényes Istvánné Gulyásik Anna, Kizur Pálné Pupek Erzsébet, Tarcsainé Pupek Anna, Bartosné Bagyánszki Anna, Szántai Katalin, Sajbenne Kiss Mária, Kissné Hrncsjár Mária, Szládekné Tóth Zsuzsanna, Tarcsainé Sipiczki Anna, Sipiczki Mihályné Szabadkai Rozália, Szalkainé Fábián Mária, Bartosné Fényes Mária, Sinkáné Erdélyi Mária, Rajna Gyuláné Balog Zsuzsanna és még sokan mások is, akiknek munkája magas fokú rajzkészségről és ízlésről tanúskodik. Az ő munkájuk által vált jellemzővé a nagy tárcsái mintakincs és különbözik a környék falvainak díszítőművészetétől. Közülük többen a gépi hímzést is olyan művészi fokon művelték, hogy csak a gépi hímzés vékony fonala és a munka fonákja mutatja, hogy nem kézzel varrták. Az 1940-es években az elemi iskolában tanító Podhradszky Margit tanítónő bemutatta az akkori iskolás lányoknak a szálánvarrott keresztszemes hímzést. Mivel a sifon, vagy az angin alapanyagú kötényen nehéz lett volna a szálakat kiszámolni, kongrét (a lányok ezt fátyolnak nevezték) férceltek az anyagra, azon számolták ki a keresztszemes minta öltéseinek a helyét. Nagyon szép kötényeket varrtak ezzel a technikával is, de nem honosodott meg a faluban ez a hímzésmód. Másolásnak, „idegennek" érezték a lányok. Jobban szerettek a szabadkézi terveket, amelyekkel a helyi „íróasszonyok" fantáziája, ízlése szerinti virágok szúlettek az anyagon. Mint fentebb említettem, a házilag készült valamennyi ruhadarabot ékítették hímzéssel, de a leggazáagabban — a fehér hímzésű vasaltkendő mellett — a kötényt varrták ki (o. kép). Ez kapta a legszélesebb — a nagyarasznyit is elérő — csíkmintát, a „fül" részre pedig az 5—15 cm átmérőjű köralakú foltmintát.

6 A kötényekre az ingeken, a pruszlikokon, blúzokon látható motívumok felnagyított változatát rajzolták, mégpedig a szekfűt, a tulipánt (6. kép), a rózsát (7. kép), az orgonát (8. kép), a szőlőt (9. kép), a matyórózsát, a kis- és nagykerekeset. Ez utóbbi kettő minden lánynak volt, ezért „mindenlány kötény" volt a neve (10. kép). A madarakat (11. kép), amelyeket az 1950-es években gyakran megjelenítettek a kötényükön, ezen kívül cs&K a zsebkendők sarkába hímezték. 1960 után a kék kötény díszítése odáig fejlődött, hogy alkalmazták rajta is a lyukhímzést (12. kép), amely addig csak a „vasaltkendők" és zsebkendők dísze volt. Ezzel el is jutott a kötény — csakúgy mint a többi kivarrt ruhadarab — az elhalás előtti túldíszítésig. Időben is elértünk odáig, hogy a földek elvételével mind több fiatal lány, asszony és férfi volt kénytelen a megélhetését a földek helyett a budapesti üzemekben, boltokban, irodákban, laboratóriumokban való elhelyezkedéssel keresni, „bejáróvá" válni. A bejárók pedig öltözetükben is alkalmazkodtak a városiakhoz, tehát „kivetkőztek". A legutolsó népviseletes menyasszony: Kiss Anna 1968-ban esküdött.

7 ő kötötte fel utolsó alkalommal esküvői kötényként a „satát", amely gyönyörű példája volt a fehér lyukhímzéssel ékített nagy tárcsái köténynek. Megállapíthatjuk, hogy a nagytarcsai kötények szabatlan, téglalap alakú 6 A kötény foltmotívumának nagyságát a katolikus pruszlik foltmintája haladta túl. 7 Kiss Anna öltött magára legutolsóként nagytarcsai menyasszonyi ruhát. ,327