Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

a fennálló törvény volt az oka. Ahhoz ugyanis, hogy valaki keceli lakosnak számíthasson, illetőséget kellett szereznie a hivatalos rendelkezés értelmében. Ez látszólag egyszerű és akadályba nem ütköző folyamat volt, a gyakorlatban azonban lassú volt a kivitelezhetősége. Hiába jött ugyanis valaki cselédnek Kecelre, ami talán a legkézenfekvőbb lehetősége lett volna a községben való megtelepedésnek, maradhatott, dolgozhatott ott akár élete végéig, mégsem számított helybeli illetőségűnek csupán abban az esetben, ha ott olyan darab földet vagy szőlőt szerzett, ami után adót szedett tőle a község. Ezt ha öt esztendőn át rendszeresen fizette, akkor keceli polgárjogot nyert, keceli illetőségűvé lett. Mert az akkori regula szerint mindenkinek tartozni kellett valahová. És mindenki tartozott is. Születési helye egyben illetékességi helye is volt, ám ha ezen változtatni akart, csak a fentebbi módon lehetett: vagyis az új helyen kellett illetőséget szerezni. De ha ezért folyamodott valaki, (vonatkozott ez az iparosokra, kereskedőkre is, ha Kecelen kívántak ipart űzni, üzletet nyitni, vagy piacon árulni), a helyi elöljáróság azonnal kérte tőle az anyakönyvi kivonatot, amelyből megállapíthatta, hogy nagykorú-e az illető, tehát jogosan előállhat-e egyáltalán a kérelmével, ezen kívül egy erkölcsi bizonyítvány és egy illetékességi bizonyítvány kellett. És szükséges volt a községi elöljáróság javaslata. Az anyakönyvi bizonyítványt, ha születési helyéről hozta. Az erkölcsi bizonyítványt> ha városból jött az illető, a városi rendőrség adta ki, ha községből érkezett, a főszolgabírótól szerezhette be. Városon és a községekben is volt egy pontosan vezetett nyilvántartás minden ottani illetőségűről, amire rávezették a bíróság által tárgyalt legkisebb vétkeit, botlásait (tyúklopásban vétkes, verekedésért elzárták stb.). És amikor ezeket a hivatalos papírokat a kiválasztott, idegen helyen bemutatta, ott azonnal látták, hogy büntetlen életűvel vagy rovott múltúval van-e dolguk. Ezt mérlegelve aztán vagy kiadták a kért engedélyt számára, vagy megtagadták tőle. És élhetett ugyan már évek óta a községben az illető, nem kapta meg a község vezetőségétől a jóváhagyást kérvényére, nem nyithatott üzletet, műhelyt, nem lett kecelivé, nem vehetett részt a község ügyeinek intézésében Kettős volt tehát az igény a betelepülni szándékozó ember felé: büntetlen életűnek és némi pénzzel rendelkezőnek lehetett csak lehetősége arra, hogy a községben megtelepedjen. Természetesen nemcsak Kecelre vonatkozott ez a törvény, hanem az ország 255