Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében
mesterek és a téglaverők a harmincas években közel negyven munkást jelentettek, ezek száma az idők során fokozatosan emelkedett, és 1953-ra elérte a 87 főt. Ekkor már gépek is segítették a termelést, kotrógép szedte fel az agyagot, és présgép nyomta a formába, nem pedig emberek. A termelés is folyamatossá vált, egész esztendőben működött a gyár, mert a felszedett agyagot az emberek télen megtisztították a homoktól. Azaz abrámolták. Vagyis ledobták egy gödörbe, majd az összegyűlt agyagtestet ásóval szurkálták, majd talicskába rakták és pallókon keresztül tolták a verőhely végére. A kész téglát csillékkel szállították tovább, a rajta lévő szállítmányt gyerekek és négy-négy, összesen nyolc asszony rakta keresztkötésben kazalba, hogy száradjon. A szállításkor a csilléket eleinte ló húzta, később, 1962-ben már nyersolaj motort állítottak be. A téglagyáriak — jóllehet, kívül éltek a falu közösségén — mégis tartottak némi kapcsolatot a falubeliekkel, például a kereskedőkkel. „Nekünk, kereskedőknek a téglagyári munkások nagy forgalmat jelentettek. Állandó vevőink voltak. Szombatonkint kijártunk hozzájuk a téglagyárhoz és fölvettük tőlük a rendelést. Vagy Gyurka, vagy én, vagy a segéd írta föl az asszonyok bemondására, hogy ennyi cukor, ennyi só, ennyi cigaretta szükséges. Minden családtól felvettük a rendelést és még aznap este összeállítottuk a névre szóló csomagokat. Ügy hogy másnap délelőtt, amikor a téglagyáriak bejöttek a misére, a gyártól kapott fogaton az összekészített csomagokat magukkal is vihették, mert vasárnap délelőtt is nyitva tartottunk 10 óráig." Cigányok voltak és vannak is Kecel en. Nem egységes társadalmi képlet ez, legalábbis foglalkozásukat tekintve. Hiszen ugyanúgy, mint manapság, ők maguk is megkülönböztetnek maguk között egy külön réteget: a muzsikus (zenész) cigányságot. Ezeknek a száma Kecelen a felszabadulás előtt 60—70 főnyi volt. Muzsikus cigányoknak nevezték őket, ők maguk is annak tekintették magukat, jóllehet, nem kizárólag a muzsikálásból éltek. Abból ugyanis nem lehetett volna családot fenntartani. A keceli kocsmákban ugyanis nem alkalmaztak hivatalosan zenekart, s ha bálok, társasvacsorák, vasárnapi mulatságok alkalmával szólt is a zene, szükség is volt rájuk, állandó fizettséget nem kaptak. Bort, néhány fröccsöt, egy-egy üveg pezsgőt, néhány pengő készpénzt kaptak a felfogadóktól, a maguk is (kispénzű, mert még nem önálló keceli legényektől, tanyabeli mulatni vágyó fiatalságtól. A kocsmáros megengedte ugyan, hogy a zenekar szórakoztassa az ifjúságot — jó forgalmat is jelentett ez számára — de ő maga nem fizetett a muzsikálásért. Hasonló volt a helyzet a keceli Körökben is: közel azonos feltételek mellett játszottak a Gazdakörben és az Iparos Körben is Lakatos Péter és zenekara, öt ugyan — zenekarának tagjaival együtt (s ez el is tért a helybeli szokványostól) — gavallérosabban megfizették, elismerték tudását, méltányolták kottái ismeretét, cigányokétól eltérő viselkedését, amikor pénzzel bőségesebben és a kör kasszájából rendszeresebben, de korántsem valami megállapodás szerint fizették. Itt is inkább az jelentett számára előnyt, hogy módosabb emberekről lévén szó (különösképp az iparosokról-kereskedőkről), akik rendszeresen bejártak szórakozni, dalolni, zenét hallgatni a körbe, a jövedelem is megalapozottabb, biztonságosabb volt, mint a többi cigányzenészek esetében. A muzsikus cigányok, hogy megélhetésüket biztosítsák, hogy valamiféle jövedelemhez jussanak, különféle alkalmi jellegű munkákra vállalkoztak. Fát szedtek az erdőben, amit házakhoz hordtak és eladták, a fiatalabbjai eljártak a környékbe napszámba, kukoricát törni, szőlőt kapálni, szüretelni. A szegényebbek, az elesettebbek pedig bejáratosak voltak a jobb módú parasztokhoz kisebb 251
