Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

szór egész nagy a hajtás, amikor hirtelen elhal a szőlő, mert a gyökerét a kukac lerágta, mert a cserebogár pajor rátelepedett a szőlővesszőre és a gyökérzetre és tönkretette. Ezért a kukacot ki kellett szedni. Általában 100 db kukacért egy liter, vagy 2 liter bort fizetett a tulajdonos. És volt olyan eset is, hogy a pajorral fertőzött területen a munkások többet kerestek a kukacpénzen, mint amenynyi a forgatási díj volt. Mivel odahaza a föld — kis darab lévén — legfeljebb — nem kötötte le az asszonyokat sem, azonban a pénzre, az általuk szerzettekre is feltétlenül szükség volt, a nők is megragadtak minden lehetőséget, csakhogy lendítsenek valamit a szűkös háztartáson. Többféle — jóllehet kis jövedelmet hajtó — mód adódott számukra is. „Az én apámnak nem volt földje. Se az uramnak. így aztán én is beálltam azok közé, akik ilyen gyüvő-menő emberek voltak, vagyis hát piacoztam. Egyik helyen megvettem, a másikon eladtam. Nem én voltam az egyetlen ilyen, voltak sokan. Meg a szőlőben ami termett, azt árultam: a szőlőt, körtét, almát. Meg vettem is hozzá. Barackot, cseresznyét, minden gyümölcsöt. És azt is eladtam." Nem volt ez nagy jövedelmi forrás, aprópénzt hozott csak a konyhára. Hiszen elmondása szerint ha megvett 10 kg meggyet és azt el is adta, akkor annak az árán legközelebb négy-öt kilóval tudott mindössze többet venni. Igaz, hogy emlékezete szerint „... abbul megvolt az én megélhetésem, meg a vonat költség ...", de állandó törődést, vonatozást, hajnali szekerezéseket jelentett be a vasútállomásra, s onnan tovább: Kalocsára, Halasra és főleg a pesti piacokra. Sokszor 30—40 'kilós, gyümölccsel megrakott kosarakat cipeltek ezek az asszonyok. S igaz, hogy nem mindennap utaztak, hanem csak a heti piacokat látogatták hetente általában két alkalommal, azonban így sem volt irigylésre méltó küszködésük. Csák gyümölcsöt árultak, baromfit például már nem, mert annak a tartását nem tudták vállalnfa gyakori utak miatt, s ha pedig nem maguk tartották, nem volt jövedelmező a velük való foglalkozás. A törődés ellenére is csak szerény módon lehetett erre a jövedelemre építeni, csak esetenkint lehetett belőle megélni. Benedeczki Istvánnénak ez úgy sikerült, hogy odahaza lakott a szülői házban, egy cserepes, szoba-konyhás, kamarás kis házban. „Nem nagy lakás volt, a régi embereknek nem nagy volt a lakásuk. Mármint az ilyen kis embereknek." Ez az otthonlakás azzal az előnnyel járt, hogy nem kellett érte fizetni, tehát amit magának a piacozással szerzett, azt teljességében megtarthatta. Még a közösbe sem kellett beadnia semmit, külön koszton volt, külön főzött. Bár ez többnyire elmaradt ha oda voltam, oszt valahol találtam valami kis kosztot, akkor ott ettem." Ha ehhez hozzászámítjuk a szintén földnélküli férj keresetét, akkor sem sokszorozódik meg a jövedelmük. Aratni is sokan jártak a szegényebb keceliek közül a környék nagybirtokaira, nagygazdáihoz. A megbízott bandagazda toborozta a községben nemcsak a kaszásokat, de a ?narofcs2edőket is. Előre felírták a kiválasztottak neveit és megállapodtak velük a jelentkezés időpontjában. Amikor a munkába állás ideje eljött, akkorra már mindenki fel volt szerelve a szükségesekkel: új ingekkel, az útra szükséges élelemmel, mert volt olyan eset, hogy gyalogosan nem lehetett a nagy távolság miatt megközelíteni az aratás helyét, vonattal kellett egy tekintélyes távon utazni. Ilyenkor a vasúti költséget is a munkavállaló állta. „Adacs pusztán háromszor is voltam. Ott volt egy major, rajta az istállók, amibe úgy 30—40 ember belefért. Az ki volt takarítva, végig volt szalmával szórva és akik ottan belefértek, hát szépen sorba, jó egymás mellett feküdtek. De nem sokáig. A gazda 2 órakor, vagy 1 órakor azt kiáltotta, hogy: jó reggelt emberek! Akkor aztán egész nap dolgoztunk. Este 11 óráig hordtuk a kévéket. Oszt akkor tudja mit csináltunk? Este? Fölhúztuk a bocskort meg a harisnyát, hogy a tartó ne 248