Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

vásárlói közönsége is. Az „öröklött" szállítói összeköttetések is nagyon sokat segítették az induló üzleten. „Emlékszem, hogy milyen reklámot csinált nekünk a Titán Vegyiművek." Az a cég, amelyiktől a szappant vásároltuk nagy tételben. Megállt a kocsija a boltunk előtt és akkor egy ember gólyalábon vitte a reklámtáblát, összeszaladt az egész falu, vagyis hát az egész környék. És akkor kis szappanokat osztogattak ingyen. Meg reklámcédulákat. Meg voltak összekészített csomagok, amelyekben szappan volt, pohár meg fogkrém. Ezt pénzért adtaik, de nagyon olcsón, reklámáron. A szappanok között pedig a legtöbb olyan volt, amin a mi nevünk állott: Fogarasi György üzlete. Ezt ők csináltatták kifejezetten nekünk, azért, mert jó vásárlóik voltunk, illetve, mert meghatározott, nagyobb tételekben szereztük be tőlük az árut." Hasonló fogásokat aztán saját maguk is alkalmaztak. Karácsonykor, Újévkor ingyenes reklámnaptárakat ajándékoztak törzsvásárlóiknak, a lakodalmas ajándékokat úgy csomagolták, hogy nagyobbnak tűnjenek (a fazekakat, csészéket nem egymásba rakták, hanem szájjal összefordították, s így tekintélyesebb nagyságúnak tűnt), s nem utolsó sorban hitelt nyújtottak a törzstagnak számító vevőiknek. S még ilyen üzleti fogások mellett is meg tudott élni Kecel községben valamennyi kereskedő, méghozzá az átlagos szinten felüli körülmények között. Bent a községben saját tulajdonú házat épített, vagy vásárolt, a kor ízlésének megfelelően bebútorozta, háztartását felszerelte, gyermekeit taníttatni tudta (ha egyébre nem, hát saját mesterségének folytatására biztosított lehetőséget), s eljárt az Iparos Körbe, a társadalmi állásának megfelelő községi rendezvényekre, sőt nemcsak helyben, hanem más városokban is gyakorta megfordult ilyen tapasztalatszerző céllal. S ezzel mértéket, a polgári életmód mércéjét tudta adni a többi keceli társadalmi osztályhoz tartozók számára. 1935-ben az 1 kh-nál kisebb birtokosok száma 1058 volt, s ha ehhez még hozzászámítjuk az 5 kh-nál kisebb birtokkal rendelkező 1147 tulajdonost, akik e vagyonukkal még mindig csak a szegénység, az úgynevezett zsellérek (vagyontalanok) kategóriájába tartozhattak, akkor nyilvánvaló, hogy ez a társadalmi réteg volt a legnépesebb Kecelen a felszabadulás előtt.

0 Nemcsak az 1935-ös évre vonatkozik azonban ez a megállapítás, a századfordulótól kezdve már így regisztrálták a hivatalos statisztikák, kimutatások, de így él a keceliek emlékezetében is. „Ha jól emlékszem, középparaszt az sok volt, szegény ember, hát az nagyon sok. Úgyhogy eljárták máshová dolgozni." Mindazok számára, akik a teljesen földnélküliek, vagy az egy-két holdasok kategóriájába tartoztak, ezek a máshol adódó munkaalkalmak a napszámos és részes munkák különböző fajtái voltak a Kecelt környező nagyobb birtokokon, vagy uradalmakban. „Az én édesapámnak nem volt földje. Mikor megnősült, Máriaházán a nagybirtokon volt részben. Azelőtt részbe jártak a nagybirtokokra. Arató, behordó, cséplő. Ottan az aratást még kibírta, a hordásnál magas asztagokat kellett rakni, anynyira megszomjazott, hogy legyütt az asztagrul, oszt neki ment a víznek, ivott és meg is halt. Fél éves voltam akkor, mikor meghalt. Főggye akkor még nem volt." Ebben az időben (1897—1898) a fizettség ezekért a napszámos munkákért a kimutatások szerint az alábbi volt: 245