Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Hála József: Emberi erővel mozgatott kerekes és csúszó járművek Perőcsényben

s'alatlan, a rúd a jobb oldalon van az epîényhe illesztve és nem deszka-, illetve karfás oldalas, hanem rákoncás. A gyalogszánkó és a lovas szánkó részeinek elnevezésé azonos (19. ábra). Az emberi erővel vontatott szánkó minden része fából (pl. a talpak akácfából, az eplények nyárfából) készült, újabban a faszögek helyett vascsavarokat is alkalmaznak. A súfcok is faékekkel vannak a íaZpakba és az epZényekbe erősítve. A gyalogszánkó egyes példányainak nagysága hasonló. Mezei István szánkójának mérete a következő. Hossza: 140 cm, szélessége a vezérnél: 68 cm, szélessége az epZént/eknél: 80 cm, magassága: 30 cm, a rakoncák hossza: 90 cm, a rúd hossza: 130 cm. A gyalogszánkó Perőcsényben ma is használatban van. Pl. krumplit, sárgaés fehérrépát hordanak vele haza a Délenkán és az öreg-hegyen lévő pincékből és szalmahordásra, fahordásra is használják. Régen volt olyan nap, hogy egyszerre 20—30 férfi ment gyalogszánkóval és román szánkóval az erdőre tűzifáért. A gyalogszánkót a vezér két végére kötött kötéllel húzták (a kötél hurkos része a bal vállukon volt, a rudat pedig a jobb kezükkel fogták) és a rúddal vezették, irányították. A taZpakat szalonnabőrrel szokták megkenni, hogy a jármű jobban csússzon. Amikor fát szállítottak, a rakományt csatZóZánccal átkötötték és csatZóval megcsatóták. Hegyről lefelé menet ráültek a szánkóra és a lábukkal kormányozták. A sebesség csökkentése céljából egy láncot tettek az egyik taZpa alá. A sebességcsökkentés másik módszere az volt, hogy megágazták a szánkót: a taZpak felső részére kb. 2 m hosszú faágakat tettek, amelyeket a súfcok tartottak meg. Az ágas fák kilógtak à szánkó két oldalán és a hóba akadva csökkentették a jármű sebességét. Ha meg akartak állni, a két lábukat megvetették a hóban. A román szánkó Bernecebaráti, Kemence és Perőcsény erdei munkásai somkúti és Bihar megyei román favágóktól és szállító munkásoktól 1910-ben ismerték meg a román szánfcót (más néven: oláh szánkó, Ráközelítő) és használatát (21. ábra).

12 Ezt a fakitermelésnél alkalmazott speciális szállító járművet a börzsönyi erdőkben az 1970-es évek végéig használták és már az 1940-es években bekerült a falvakba is a hagyományos szállítóeszközök közé: „Az utóbbi 10—15 esztendőben a román szánkó már nemcsak az erdei munkások faközelítő eszköze, hanem »kijött-« az erdőből és helyet kapott a faluban használatos más szállítóeszközök csoportjában is: a szálas takarmány egyik fontos szállítóeszközévé vált. A szánkót ódaZakkal (két létra vagy nagyméretű láda) látják el, közé rakják a takarmányt, lekötik és emberi vagy állati erővel húzzák be a lakóházig."

13 11 A talpakat és az epZényeket összekötő részeket súfcoknak nevezik, amelyeknek a régi neve feltehetően láb volt. ERDÉLYI Zoltán (1958. 392.) írta, hogy a súfcot a román szánkón „Az idősebb, 50—60 éves faközelítők Zabnak nevezik, mert a korábban használt és még ma is megtalálható gyalogszánkó hasonló alkatrészét is így nevezik. Feltételezhetjük, hogy a súk elnevezést (bár a név nem volt, ismeretlen a helyi lakosság előtt) a betelepített román erdei munkásoktól vették át." 12 ERDÉLYI Z. 1958. 389, 397. A szerző e dolgozatában részletesen bemutatja a román szánkó felépítését, részeinek elnevezését és készítését, ezért ezek ismertetésére nem térek ki. 13 ERDÉLYI Zoltán,. 1958, 396. 104