Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat

Egészen más a helyzet a mediterrán medencében, ahol örökzöld növények is díszlenek. Bár a csapadék alacsony, évi 500—700 mm eső esik, de 60%-a télen hull alá, nó úgyszólván sosincs, így az egynyári növényeket ősszel kell elvetni. A vegetációknak mégis kedvez ez a klíma, hiszen csaknem állandó a meleg (az évi középhőmérséklet +13—16°). Mindamellett a vízhiány korántsem akkora, mint a Közel-Keleten, úgyhogy az öntözéses gazdaság az elmúlt két és fél évezredben kifejezetten mérsékelt sikereket ért el Dél-Európa mélyen fekvő alföldjein. Délnyugat-Ázsiából kiinduló innovációs agrárhullámok Európában itt értek először partot és számottevő változáson nem is mentek keresztül. Ennek elsősorban ökológiai okai lehettek. A gabonatermesztés Dél-Európában csaknem minden egyes gazdaságban kiegészül a kertműveléssel és a gyümölcskultúrákkal. Az olaj, a citrusfélék penetrációja jól nyomon követhető a történeti időkben a görög szigetektől egészen az ibériai síkságokig. Dél-Európában a juh és a szarvasmarha maradt mind a mai napig legfőbb haszonállat; a lombos erdőkből származó sertés — elégséges biotop hiányában — ritkaságszámba ment Dél-Európa agrárhistóriájában. Annak ellenére tehát, hogy az antik auktorok (és a későbbi források) még jelentős erdőkről adnak számot (így Szicíliában vagy a Dinári-partokon, Dél-Franciaországban stb.), most már csak bozót nő. Ezenkívül erodált hegyoldalak is tanúskodnak a hajóácsok és a városépítők vandalizmusáról. A kevésből tehát még kevesebb lett az idők folyamán. Emellett az is nyilvánvaló, hogy a Mediterráneumban valamennyi agrárüzemág önállóan működött, kölcsönös egymásrautaltságukat — a szántóföldeken átvonuló transzhumáló nyájaktól eltekintve — úgyszólván nem is lehet felfedezni.

2 Ennek éppen az ellenkezője érvényes az Alpoktól északra húzódó tájakon, ahol talán a legtöbb közös vonást az a tény kölcsönzött az agrárkultúrának, hogy valamennyi agrárágazatnak erdőtől elhódított földdarabokon kellett működnie. Bár — dél-európai mintára — a gazdaságok zöme eleinte itt is magányos tanya volt attól kezdve, hogy az eke és a szántás a szántóföldekre terelte a parasztokat, a korai középkortól kezdve már falvakba rendeződtek a földesúri munkaszervezetben dolgozó kisgazdaságok. A közös és kölcsönös függés megteremtette a kooperatív munkaszervezeteket csakúgy, mint ahogyan kijelölte a kultúrtáj kollektív szolgalmakkal szabályozott használatú földdarabjait. Ez volt a közbirtoklás, kiegészítője és indirekt megnyilvánulása a feudális magántulajdonnak, ami tisztán csak a földesúri gazdaságokban és kevés számú független paraszt tanyáján szabályozta a gazdálkodás napi teendőit. Nagyon fontos, hogy a gazdálkodás terjeszkedésének akadálya, a feudális földmagántulajdon legalább olyan mértékben visszatérítette a parasztokat földjeikre, ha a hozamok csökkentek is, mint maga az erdő, melyet már nem vehettek szabadon birtokba. Kényszer, szabályozás és az őserdőkbe, a mocsarakba, fenyérekbe telepített parasztok makacs igyekezete tölti ki a 10—15. század agráréletének krónikáját. Az eredmény szembeötlő: népességnövekedés, feszültségei akkor enyhülnek, ha a szervezett telepítések nyomán emelkedik a falvak száma. A jobbágy falu — kisebb-nagyobb kríziseket leszámítva — expanzióban volt a középkorban mindig Angliában, Franciaországban, Németországban, jóval túljutva az Elbán keletre, Csehországban, Magyarországon, majd Lengyelországban tájanként azonos méretű parasztgazdaságokat (jobbágytelkeket) mértek ki mindenütt 2 GEORGE, 1933. 194—99.; HOFFMANN, 1979. 289—318.; SCLAFFERT, 1933. 270. skk.; SCLAFERT, 1959.; THIRGOOD, 1981. 75