Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Paládi Kovács Attila: Szlovák falvak szénagazdálkodása Pest megyében és az Északi-Középhegységben
a Pilis szlovák lakosságú hutái ölfavágással, f afuvarozással, mészégetéssel, szénégetéssel, hamuzsírfőzéssel, bányászattal, illetve vándoriparokkal (ablakos, drótos) foglalkoztak. Azonban az önellátáshoz és az erdei iparokhoz is nélkülözhetetlen volt bizonyos szarvasmarha- és lóállomány, amelynek takarmányozását meg kellett oldani. Szűkös, szegény határukban ez a feladat komoly gondot jelentett. Bár nagy fáradtsággal igyekeztek saját határukban összegyűjteni a szükséges takarmányt, mégis rendszeresen vásárlásra, szénabehozatalra szorultak. Fölösleges, eladó szénája még az eredendően agrárfalunak, Nagytarcsának sem volt soha. Mátraszentlászlón (régi neve Fiskalitáshuta) a lakosság főfoglalkozása a szénégetés. A férfiak nagy többsége az állami erdőgazdaság alkalmazottja, a faszenet a gazdaság veszi át tőlük. Legtöbb családnak van egy kevés kaszálója. Ennek mértéke 0,5—1,5 magyar hold (= 1200 Döl), két holdas kaszálója senkinek sincs. Adatközlőmnek 1,5 hold kiterjedésű kaszálója van és ennek szénája száraz esztendőben nem elegendő 1 tehene és 1 lova takarmányozására. Ilyenkor a Zagyva-völgy magyar községeiben (Nagybátony, Dorogháza, Hasznos, Szuha) szoktak szénát vásárolni a mátrai szlovákok. Bükkszentkereszten a mészégetés volt a főfoglalkozás, ehhez társult az ölf avágás és a fuvarozás. Az égetett mésszel és a fával messzi vidékre eljutottak, bejárták az Alföldet. A fuvarozáshoz lovat kellett tartani, a család szükségleteire pedig tehenet. Erdei tisztásokon kaszálták és sarlózták a füvet. Az erdők az államkincstár birtokában voltak, az erdei kaszálókat az erdészek osztották iki. Részért vállalt szénamunkával azonban csak 1—2 boglya szénát tudtak biztosítani. A takarmány nagyobb részét, de még az almozásra használt szalmát, pelyvát is az alföldi és dombvidéki magyar falvakban (Bükkábrány, Sály, Mezőkeresztes, Tiszadob stb.) szerezték be. Száraz gallyfát, tűzifát szállítottak gyakran 40—50 km távolságra is, hogy ott takarmányra cseréljek. Egy szekér fáért egy szekér árpaszalmát és egy szekér pelyvát kaptak. Viszont egy szekér lucernaszénáért (kb. 8—10 q) két szekér gallyfát kellett szállítaniuk csereképpen. Az ilyen takarmányszerző utakra /két, három, sőt négy szekér ment együtt, mert a Bükk meredek útjain fölfelé a megrakott szekeret két ló nem bírta vontatni. Meredek szakaszok előtt az egyik szekérből kifogták a lovakat és a másik szekér elé fogták. Négy lóval aztán külön-külön mind a két szekeret felhúzatták. Pilisszentlélek határában három kaszálótípus van: 1. vizes rét a völgyek alján, a patak mentén, 2. száraz kaszáló a parlagokon (uhore), 3. erdei kaszáló. Legjobb az uhore aprófüvű szénája, amiben sok a pillangós virágú fűfajta. Az erdei kaszálók hosszú füvét is megeszi a jószág, de nem szereti. Közepes minőségű a vizes rétek szénája. Pilisszentlászlón ugyanez a három kaszálótípus volt. Az erdei kaszálót és a parlagokat (parloh) csak egyszer kaszálták évente, a nedves réteket kétszer. Legtöbb szénát az erdőből gyűjtöttek. Legkevesebbet a vizes rétekről. Az 1950-es évekig 95—100 db tehén volt a faluban, minden gazdaságra jutott egy. Viszont a falu határa 360 kat. hold volt mindössze, így a legjobb gazdákra sem jutott 1,5—2 hold kaszálónál több. Ezért lábon megvették a parloh kaszálók füvét Szentendrén, de volt rá eset, hogy Baracskáról (Fejér m.) hoztak szénát. Az egykori földközösség emlékét őrzi Pilisszentlászlón a községi rét (10 hold), amit a kántor használt és a pap 12 holdja, aminek nagyobb része kaszáló. Ezt felesbe kaszálták, mert a pap is tartott tehenet. A közbirtokosságok manapság csak erdőbirtokkal rendelkeznek, az egykori rétközösségre csak a Nyilasok határnév utal a két pilisi faluban és Nagy tárcsán is. Egykor évente felosz614
