Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Nagy Varga Vera: Benedek Péter gyűjtemény a Kossuth Múzeumban (néprajzi forráselemzés)

tői a fennálló helyzet megváltoztatására irányuló törekvés, a szentesített tekintélyek elvetése és a saját képességeinek legitimációja rendkívüli szellemi-lelki erőfeszítéseket igényelt. Apa és fia között az első kiállítás megnyitásáig, 1923-ig volt feszültségekkel terhes a kapcsolat. Szabó Lőrincnek a kiállításmegnyitón feltűnt a méltósággal, nyugodtan viselkedő apa — Benedek János — a nyugtalan, bizonytalan viselkedésű festő mellett. „Édesapja vele szemben meglepően nyugodt, egészséges magyar ember. Rövid haja és hosszú bajusza már őszül. Fekete ruhát hord és oly szelíden néz ránk a szemüvege mögül, mint egy gyermek. De a nézésében benne van a dicsőség öntudatlan fénye is."

23 Szabó Lőrinc a festővel beszélgetett, de időnként az apa is beleszólt, és egyáltalán nem titkolta, hogy korábban hogyan vélekedett a rajzolásról: „Nekem ugyan nem tetszett, hogy fest a Pétör. Én haragudtam rá, őszintén mondom, mert sokszor bizony más munkát kellett vóna tenni, ő meg csak ült és festett. Egyre szekírozták, hogy ilyen-olyan, hogy nem akar dógozni, kár az időért, meg a drága nadrágért, amit koptat, hogy úgy sem lesz haszna, nem él meg belőle, minek vesződik? Nem bíztunk benne. Annál jobban örülünk most. Ma már a falubeliek is kezdenek büszkék lenni miránk, pedig régebben azt mondogatták a fiamnak: Úgy, úgy csak festegess, nagyságos úr lesz belőled ! És nevettek."

24 Benedek Péter ekkor már 34 éves volt, és a családban a tekintélyt képviselő apának csak ekkor sikerült bebizonyítania, hogy választott mesterségében б sem utolsó ember. Egy átlagos felépítésű parasztlegénynek ez már akkor megadatik, amikor megtanul rendesen kaszálni. Édesapját többször festette meg, mint az édesanyját, pedig mindkettőhöz szeretetteljes kapcsolat fűzte. Az elhúzódó, értékzavarokkal terhelt szocializációs folyamatból Benedek Péter került ki győztesen. Felismerte, hogy a „betagolódás konfliktusával" küszködik. Vállalta a kettősséget, néha a maga javára fordította. 1915—18 között hadimunkán volt, és az idegenek között egy kicsit jobban érezte magát. „Űgy csináltam, hogy festő vagyok, a földművelés mellékfoglalkozásom, amikor pedig szabadságra kellett menni, azt mondtam, hogy földműves vagyok a festés mellékfoglalkozásom."

25 A festés egyik fontos motívuma volt a bizonyítás — a családnak és a falunak. Családjáról festett képei nem utalnak az apa és fiú konfliktusára. Az 1928ban festett „Családi kör" c. képen az apa az őt megillető fő helyen ül. Bálint Jenő az 1928-ban összeállított életrajzban még utal a sok keserűséget okozó apafiú kapcsolatra, de a későbbi interjúkban Benedek Péter erre nem akart emlékezni. Apja halála után pedig úgy emlékszik apjára, mint aki mindvégig támogatta őt. Űgy állítja be a dolgokat, mintha a rajzkészségét is az apjától örökölte volna. „Apámba megvót az, hogy tölgyfalevelet rajzót. Előszedtem a fiókból a noteszét és abba próbálgattam rajzóni lovakat, tehenet emberfejeket."

26 Megemlíti a kérvényeket is, amiket az apa vitt el az elöljárókhoz, hogy a fia rajziskolába kerülhessen. A Benedek Péterrel készült beszélgetések közös vonása, hogy saját időszámításában a kiállítások megnyitójához viszonyítva a történteket, vagy pedig az apja életében illetve halála után történtekről beszél. BÁLINT Jenővel 1915—1929 között állt kapcsolatban Benedek Péter. Ez patrónus-kliens kapcsolat volt (szociálanthropológiai értelemben is), amelyet ebben az időszakban nem tudott ellensúlyozni más támogatókkal létesített kapcsolat. 23 GERGELYNÉ BAKTAY Julianna, 1979. 21—22. 24 BÁLINT Jenő, 1923. 7. és GERGELYNÉ BAKTAY Julianna, 1979. 22. 25 GERGELYNÉ BAKTAY Julianna, 1979. 13. 26 GERGELYNÉ BAKTAY Julianna, 1979. 9. 27