Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
külön ,,szentendreiseg". Csakis olyasmi, ami művészetének érettebbé válásával egyébként is bekövetkezett: az 1979-ben festett (egyetlen — ismereteink szerint —, amit konkrétan Szentendréhez lehet kapcsolni) „Megyünk Szentendrére!" című képe motívumszervezésével a városhoz kötődő személyes élményeiről és indítékairól vall. nyilvánvaló, hogy a hagyományok tiszteletére és kutatására, személyes életművébe építésére, valamint az avantgárd kezdeményezésekre alapozott művészi törekvésében az előbbi vezette Szentendrére. Keserű Ilona absztrakciója régebbi, mintsem hogy a városból lehetne eredeztetni; útja az eddigiekben érintett művészekénél sokkal magányosabb, úgyszólván megközelíthetetlen. Megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy Késerű Ilona szentendreisége eszmei jelentőséggel bír csupán, amennyiben személyes kötődése az egy Kornisst kivéve senkihez sincs, követői, művésztársasága nem ismert. A ,,szentendrei művészet" fogalomköre A „szentendrei művészet" fogalmának időbeli, térbeli kiterjedése, jelentésének tartalmi árnyalatai a hetvenes évek elején élénk érdeklődést váltottak ki — mind a szakmai, mind a hivatali közéletben. Az érdeklődés természetes magyarázata mindenekelőtt abban rejlik, hogy a szentendrei művészek számában jelentős változások álltak be: rövid három-négy év alatt megduplázódott a létszámuk. 47 Ennek következtében némiképp összeütközésbe kerültek a tudatban rögzült hagyományok és a földrajzi tényszerűség. A „szentendrei művészet" fogalmának tisztázása ennek következtében nem szakmaitudományos oldalról, hanem gyakorlati oldalról vetődött fel — nem először és nem utoljára. Ezt megelőzően elsőként talán az Európai Iskola hagyománytudata rendezte át a palettát: Vajda és Ámos, az egykori kortársak szellemi örökségét ők emelték ki a szentendrei művészek közegéből és tették meg mozgalmuk szellemi letéteményesének. Legutóbb talán 1987-ben, a mostanáig utolsóként rendezett Szentendrei Tárlat alkalmából. 48 A művészek egyre nagyobb számú betelepítésének (betelepülésének) tényével a földrajzi meghatározók kezdtek érvényt szerezni: számbeli fölényre tettek szert azon művészek, akik helyben lakásukkal, azaz helyzeti előnyüknél fogva fémjelezték a szentendrei művészetet; majd a tendencia a fiatal „Vajdások"nak lassú, egymást követő megtelepedésével fölerősödött. Ezzel párhuzamosan azonban a szakmai közvéleményben rögződött az, a szakírók által a hatvanas évek végén többször (és több helyen) publikált megfogalmazás, mely szerint a szentendreiseg inkább szellemi áramlatot és magatartást jelöl: a tárgyak szimbólumértékű megjelenítésével és újrarendezésével adni modellt a világ értelmezésére és megváltoztatására. 49 Hogy korszakunk elején mely szentendreiseg érvényesült a művészettörténészek munkásságában, illetve a művészek tudatában, melyik a művészeti közéletben, az a legizgalmasabb kérdések egyike. Alkalmasint mind a kettő. (S még az lett volna a legszerencsésebb állapot, ha egymással korrelációban, egymást kiegészítve és feltételezve tudott volna megjelenni például a kiállítások rendezésének gyakorlatában.) Ezt a kettős érvényességet: a szentendrei művészet részének tekinteni egyrészt az itt élők, másrészt a hagyományokat szellemi áramlatként értelmező többieket, egyetlenegy vállalkozás célozta meg a Szentendrén működő művészettörténészek rendezvényei közül: a Mucsi András által 1976-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Szentendrei művészet 1976 című. A Szentendre-fogalom szakmán belüli értelmezése azonban ekkor már kizárni látszott a földrajzi meghatározottságot, és számonkérte a rendezőtől az e fogalom által jelölt avantgárd művészetet. 50 73
