Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

elődök megoldásaihoz) tudtak fordulni, amely persze egy bizonyos történelmi periódusban valóban egyedüli antipólusa volt a valóság kusza viszonyainak. Bizonyos, hogy a hetvenes évek fiatal nemzedéke ezért nem találta korszerűnek azokat az absztrakciókat, melyekben csak az átszerkesztett látványt fedezte fel, de nem tudta elemezni azok stiláris összetevőit, vagy már nem társultak pozitív asszociációk ehhez a módszerhez. Barcsay konstruktivizmusának azonban különleges jelentősége is volt. Korszerűvé és iránymutatóvá ez a művészet épp azért vált, mert választ tudott adni a legkülönbözőbb kihívásokra: emberi méltóságot (Asszonyok vázlata és mozaik kivitelei), óvó-védő emberi összetartozást hirdetett (Szentendrei mozaik, Beszélgetők, Páholyban, Meditáció című gobelinek) abban a korban, amikor hivatalosan ugyanez volt a deklarált program, az ideológiai felszín, a valóságban azonban szétfoszlottak az emberi kapcsolatok. Barcsay, az etikus Rudnay-tanítvány, a húszasharmincas évek fordulóján alakította ki a maga világnézetét, s alkotta meg azokat a képtípusokat, melyeknek következetes végigviteléből és elvonatkoztatásából származnak hetvenesnyolcvanas évekbeli alkotásai, leginkább figurális-geometrikus művei. Festészetének mindvégig alapkaraktere egy közép-kelet-európai helyzettudat, illetve az ebből következő morális feladatértelmezés. Barcsay munkássága tehát nem annyiban progresszív, amennyiben a századelő avantgárdjának folytatója, sőt a magyar tradíció egyféle összefoglalója, hanem az avantgárd második hullámának, a harmincas évek elején kialakult szentendrei áramlatok egyikének meghatározó, programalkotó egyénisége is. Ennek az eszmeiségnek tehát nemcsak esztétikai, hanem emberi és politikai vonulatait is látnunk és értékelnünk kell, amikor Barcsay konstruktivizmusát, emberi és művészi hatását elemezzük. Ebben a programban azonban a hetvenes évek elején egyoldalúan az esztétikai jelentőség szerez elsőbbséget; emberi és társadalmi programja, ,,harmadikutassága" (bár mindvégig tartozéka Barcsay művészi eredményeinek), latens marad. Ennek okát nem annyira a követők részéről támasztott egyéni tisztánlátás hiányában, mint a politikai rendszer következetlenségeiben, tisztázatlanságaiban kell keresnünk. Azaz pontosabban: nemcsak a stílus történetiségének, rétegzettségének ismeretével, hanem a jelen folyamatainak mélyreható és pontos elemzésével kellett volna felvérteznie magát a hetvenes évek elején frissen Szentendrére került nemzedéknek ahhoz, hogy Barcsay konstruktivizmusának egész mélységét, leglényegét felmérhesse. (Mem véletlen, hogy a szentendrei őslakos Balogh László és Deim Pál árnyaltabban ismerik ezeket a stílushagyományokat. Előbbinek sohasem voltak kétségei afelől, hogy mit kell folytatnia, mit lehet folytatni 1970 körül. A szentendrei festészetet a legkorszerűbb festészeti hagyományokkal rendelkező vonulatnak látja,

22 annak helyi értékű, egyéni színezetét is felismeri, s mi több: ezeket a hagyományokat folyamatosnak is tartja. Deim Pál ugyancsak belülről ismeri ezeket a hagyományokat, nemcsak Barcsayét, hanem Vajdáét is> s úgy válogat a stíluseszközökben, hogy egyidejűleg a maga számára kiegészíti azokat Qadányiéval, aki átmeneti időre ugyancsak szentendrei volt.) Tágadhatatlan azonban ennek a konstruktív irányulásnak a jelenléte a kortárs szentendrei művészetben — nem is csak a képzőművészetben, hanem az iparművészetben is. Hatása azonban — sajátos értelmezéséből következően — leszűkített: alapvetően formajegyekre koncentráló, az így értelmezett absztrakció — s a művészet önfejlődése, autonómiája felől közelítve — morális állásfoglalásokra is késztet: erre a belső fejlődésre hivatkozva zárhatja ki a kívülrőlfelülről jövő, propagandisztikus feladatokat. Maga Barcsay ez alatt a két évtized alatt alkotta meg legjelentősebb monumentális-figurális műveit: 1970-ben a Szentendrei mozaikot, 1982-ben a Beszélgetőket, 83-ban a Páholyban címűt, 87-ben a Meditációt. Közben festette azokat a kisméretű táblaképeit, melyeknek elemzései a hatvanas években kezdődtek el, s melyeknek egyre absztraktabbá váló variánsai legfeljebb 64