Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Tóth Antal: Szentendrei művészet 1945 után
A Szoborpark fennállásának tíz éve alatt jelentékeny summákat emésztett fel, vont el érdemesebb képzőművészeti feladatok megoldásától s ezáltal megfosztotta Szentendrét és az egész megyét időtállóbb művektől, maradandóbb intézmények létesítésétől olyan időszakban, amikor is — hangsúlyozom — a Pest Megyei Tanács bőkezű mecénási tevékenységet folytatott. Kucs Béla szobrászi tevékenységének emlékeivel ma is találkozhatunk a városban. 1965-ben állították fel Szomjúság szobrát a HÉV-végállomás közelében a polgárváros kezdőpontján; 1966-ban a zeneiskolában helyezték fel Liszt Ferenc és Bartók Béla reliefjét. Ezeket a közelmúltban a Weresmarthy-villába (Dunapalota, majd MSZMP-székház) átköltözött iskola magával vitte. Új helyüket a bejárati ajtóknál a főhomlokzaton nyerték el. A helyi köztéri alkotások történetéhez tartozik, hogy 1968-ban Szamosi Soós Vilmos Rab Ráby gipszportréját a Rákóczi úti általános iskola bejárati terében állították fel az úttörőcsapat névadójának tiszteletére. Legjobb tudomásunk szerint az iskola központi iskolává szervezésekor távolították el helyéről. A visszavonultan élő Szamosi Soós Vilmos, a hatvanas évek második felében központi szerepet betöltött Kucs Béla mellett 1964-től Csikszentmihályi Róberttel, 1968-tól Farkas Ádámmal nőtt a szentendrei szobrászok száma. Ugyancsak új tényezőként jelent meg Rózsa Péter Dunakeszin, jó megyei kapcsolataival és több megbízással. Az egész szentendrei müvésztársadalmat összetételében az 1969-ben átadott új művésztelep változtatta meg. Ez a változás döntő jelentőségű volt. Az alap által műtermes lakáshoz juttatott művészek között öt a szobrász: Rózsa Péter, Rajki László, Papachristos Andreas, Ligeti Erika és Asszonyi Tamás. Az új művésztelep lakóinak, közöttük a szobrászoknak a jelenléte az 1970 évi Pest megyei és Szentendrei Tárlaton mutatkozott meg s az évtized folyamán tapasztalhattuk működésük hozamát a városban és megyeszerte. Extra muros és extra Hungáriám az 1950-es és 1960-as években Az 50-es évekbeli kultúr- és kiállításpolitika egyik sajátosságának tetszik, hogy mellőzték a korszakban az egyéni és a két világháború között oly kedvelt „kiscsoportos", 4—5 művészt társítva bemutató kollektív kiállításokat. A helyzet 1956 után változott meg — legalábbis a szentendrei festők esetében. 1954-ből Hegyi György első bemutatkozása a Fényes Adolf Teremben, ugyanitt egy évvel később Pirk János kiállítása — aminek nyomát leltük, és tudomásunk van Czóbelnek a Csók Galériában a forradalmi események miatt nem megnyitott kiállításáról. 1957-től kezdődően viszont nem múlott el év anélkül, hogy budapesti vagy vidéki kiállítóteremben ne találkoznánk szentendrei festő egyéni kiállításával. A teljesség igénye nélkül összeállított, „reprezentatív" felmérés eredménye: 1957: Barcsay Jenő — nemzeti Szalon; Szántó Piroska — Csók Galéria; Gadányi Jenő — Budapest és Székesfehérvár. 1958: Kántor Andor — Csók Galéria; Ilosvai Varga István — Ernst Múzeum; Czóbel Béla — Nemzeti Szalon; Ámos Imre — Magyar Nemzeti Galéria; Göllner Miklós — Csók Galéria. 1959: Miháltz Pál — Ernst Múzeum; Gállffy Lola — Csók Galéria. 1960: Kmetty János — Fényes Adolf Térem. 1961: Fónyi Géza — Csók Galéria stb. A felsorolás elég jól érzékelteti, hogy a politikai változás milyen kihatással volt a szentendrei festők társadalmának mozgására, megnyilatkozási készségét miként befolyásolta, milyen robbanásszerűen indult meg az, a szentendrei művészet vitalitását, erejét bizonyítva, még ha nem is a legjobb eredményekkel, mivel az ötvenes évek senki fölött nem múltak el nyomtalanul. Ennek az összességében demonstratív bemutatkozássornak eredményeképpen kezdett bevonulni a köztudatba a szentendreiség mint fogalom, és maguknak a szentendreieknek növelte az önbecsülését. 27
