Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)
de még csak többségére sem kiterjeszteni. A Töredékek leghangsúlyosabb problémafelvetései a vallással kapcsolatban ezért nem az antropológia és az etika, hanem a társadalomtörténet és — mai szóhasználattal — a politológia területére tartoznak. Ezért fordul Kölcsey figyelme a középkori hierarchia felé. Munkájának értelmezése körül a legtöbb vitára és félreértésre nem véletlenül a második töredék adott okot. Bizonyos fokig érthető, hogy a költő világnézetéről értekező katolikus Komis Gyula felekezeti elfogultsággal értelmezte a középkori egyházi hierarchiát magasztaló sorokat, s természetesen az is indokolt, hogy Szauder József leleplezte Kornis elfogultságát, s az olyan túlzásait, melyek szerint például Kölcsey gondolatai ,,a középkori rendi állameszmény modern formájú térhódítását igazolják". 42 Ugyanakkor Szauder érvei sem eléggé meggyőzőek. Maga a Kölcsey-szöveg ugyanis jóval több szimpátiáról, sőt nosztalgiáról árulkodik a középkor erkölcsi-politikai létszerkezete iránt, mint amennyit Kornis bírálója tudomásul vesz. Mert igaz ugyan, hogy Köcsey a reneszánsz kulturális forradalmát előkészítő „megvilágosodó katolicizmus pozitív történelmi szerepét" is hangsúlyozza, 43 csakhogy nem arról van szó, hogy a Töredékek szerzője pusztán e művelődéstörténeti érdeméért dicséri az egyházi hierarchiát. A félreértés mindkét oldalon prekoncepciókból származik: Kornis eltúlozta, Szauder alábecsülte a Töredékek mondandójának „politológiai" tartalmát. Kölcsey tökéletesen tisztában van azzal — s ez Szauder észrevételeit igazolja —, hogy a középkori egyház különös politikai feltételek között kialakult történelmi képződmény, s mint ilyen, hanyatlása és megszűnése is törvényszerű, tehát nem tekinthető a társadalomszervezés ideális és örök modelljének. Hiszen jól tudja, hogy „Béke nem volt akkor is, mint azelőtt és azóta nem lehetett, s nem is fog lehetni, míg csak az igazgatásnak és népnek jussai úgy ki nem lesznek méretve, s úgy meg nem lesznek erősödve, hogy többé sem értelem, sem erő velük ne küszködhessen." Ezért, ha átcsillan is fejtegetésein rokonszenve a katolicizmus iránt, valóban nem állítható, hogy e történelmileg túlhaladott állapot restaurálásában látná kora morális és politikai káoszából a kiutat. Idézett mondata élesen elhatárolja őt az európai romantika más-más ihletésű, de éppen politikai konzervativizmusában rokon középkorkultuszának fundátoraitól: Lamertine-tól éppen úgy, miként Friedrich Schlegeltől és Schellingtől. Mindezek ellenére nyitva maradt a kérdés — s ez nem Szaudert igazolja —: mi vonzotta annyira politikai fantáziáját a hierarchiához. Legcélszerűbb, ha magának Kölcseynek a válaszaira figyelünk. Ot mindenekelőtt a vallás és politika, s ennek kapcsán az egyház és az állam viszonya érdekli. Miután megállapítja, hogy „Jézus vallása volt talán minden vallások között (az) első, mely a politikával egybeköttetésben nem állott", 44 azt az eseményt tekinti a későbbiekre legmeghatározóbban ható fordulatnak, hogy „Constantin keresztyénné lett, s az eddig izoláltatott vallásnak öszveérésbe kellett jőni a politikai dolgokkal." 45 Egy korábban soha nem tapasztalt politikai képlet alakulhatott így ki, mivel a „status ment be az eklézsiába, nem pedig az eklézsia a statusba".* 6 Azaz nem az egyén válik kiszolgáltatottjává a politikai közösségnek, hanem az individuum spirituális érdekeit képviselő intézmény rendeli maga alá az államot. Egy magasabb rendű elv megszünteti tehát a politikai szféra autonómiáját, s ez több vonatkozásban is üdvös következményeket von maga után. Először is kizárja a despotizmus lehetőségét. Despotizmus ugyanis csak ott jöhet létre, ahol egy személy uralma korlátlanná válhat, a hierarchia ellenőrzése alatt ilyesmi pedig — véli Kölcsey — nem fordulhat elő. A német történetírót, Bucholzot idézi, aki szerint „Az igazi univerzális monarchia bizonyos ideának erejében nyilatkoztatja ki magát, nem pedig bizonyos személyek hatalmában (...) Mert az idea nyugalmat ád; a személy ellenben visszavonást szerez és háborút." 47 Ebből az Arisztotelésztől eredő, s Locke által továbbfejlesztett államelméleti gondolatból természetesen nem a hatalomgyakorlás konkrét technikájának kérdései, hanem csupán a mindennemű hatalomkon68