Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Szigeti Lajos Sándor: Találkozások a „kettős végtelen”-ben (Sík Sándor és József Attila)

érzéki fogékonyságot, nem rendező-szerkesztő képességet jelent, nem átélést, fogalomnélküliséget, mert ezek közül számos tulajdonság megtalálható nemművészeknél is, viszont közülük számos hiányozhat még nagy művészegyéniségeknél is. Megoldásnak az összes vonás magasabb szintre emelt egységesítését, a minőségileg új létezőt, a különálló egyediség feltételezését ajánlja."

13 József Attila pedig így ír az eszmélkedő versszerkezetről, a műalkotás létrejöttének módjáról az 1930-ban született Babits-bírálatában: „a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladva észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között."

14 De nemcsak a Bergson vagy a kortárs Croce gondolkodásához való hasonlatosságban, nemcsak az antiintellektualizmus és intuícionizmus szerves továbbélésében közösek, hanem abban is, ahogy mindezt megtoldják: Sík például ellentétes előjelű fogalmazásokkal, tétel és ellentétel szembeállításával, dialektikus, de még inkább paradox nézetekkel. Kinek ne jutna eszébe párhuzamosítani mindezekkel a megoldásokkal József Attila sajátos, néha szinte zavarbaejtő dialektikáját, hegeliánus gondolkodását?! Mindez azonban szinte természetesnek tetszhet, ha végiggondoljuk, hogy nemcsak esztétikai szemléletük, de költészetük, költői magatartásuk is mutat rokonságot. Csak néhány példát említve: Sík Sándor Fekete kenyér (Szeged, 1931) című kötete nagyon emlékeztet a korai József Attila indulataira, még akkor is, ha József Attila másfajta „kettős végtelen" szorításában élt; Sík Sándor az isteni és emberi, József Attila pedig a költői és emberi minőségeit kísérelte meg belső szabadsággá oldani. A varasról című Sík Sándor-versről többen megállapították, hogy abban a költő-Sík Kosztolányival rokonítható. Hiszem, hogy József Attilával is: „Látod, én kisgyerek vagyok. / Ha nem jössz, én sírok utánad." — írja Sík s nem véletlen, hogy József Attila istenes verseiben később éppen ugyanezt a gyermekattitűdöt találja a legizgalmasabbnak, hiszen a „kisgyerek, ki voltam, ma is él még" gondolata a teljes József Attila-életművet áthatja.

15 Mindketten fölismerik a jellegzetesen modern szorító élményt magukban, a világ széttörtségét, a fragmentalitást s vele együtt ugyanakkor a teljesség, az egység, az egész igényét, Sík például így ír Gyanta című versében: Se múlt, se jövő, se jelen, Se harc, se végzet; A csöppnyi részt sem ismerem, Hát az egészet! s József Attila ugyanezt a teljességre és egységre törekvését fogalmazza meg mind költészetében, mind elméleti munkáiban: „a mindenséggel mérd magad!" programját. Hasonlítanak abban is, hogy amint József Attila szándékosan nélkülözi a történetiséget, hogy költői gyakorlatában érvényesíti a múlttátevés logikáját, amely szerint a jelent múltként megélve lehet csak értelmezni, a múltat viszont időtlenítve magunkba kell ölelni, ahogy mondja: „a világ vagyok, minden, ami volt, van", úgy Sík Sándor is úgy vélte, a történeti anyag csak arra való, hogy vele az ember fejlődését végigkísérhesse. „Nála — írja róla Rónay György — az 'ember' sosem vált, mint annyi szellemtörténésznél, az 'irány' illusztrációjává; de sosem vált, mint megint másoknál nemegyszer, a tudósi szellemesség, vagy ötletesség fitogtatásának alanyává vagy ürügyévé sem."

16 De versben is megfogalmazza ezt Sík Sándor, mint a Ments meg Uram! címűben, amelyben így szól: 682