Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Mészáros István: Sík Sándor pedagógiája

MÉSZÁROS ISTVÁN SÍK SÁNDOR PEDAGÓGIÁJA Ma már kétségtelen, hogy Sík Sándor a XX. század első felének jelentős hazai pedagógiai személyisége volt. Mégpedig különleges pedagógiai személyisége. Különleges azért, mert nevelési elveit nem csupán különféle szakkönyvekben fejtette ki, de ezeket számos költeményében is visszhangozta. Egész életében írt pedagógiai felhangokat megcsendítő verseket, s ezekből — a nevelői gondolatokat, álmokat, ideákat is tartalmazó — versekből éppen úgy megszerkeszthető pedagógiai elméletének legfőbb fogalomhálózata, akárcsak prózai pedagógiai szakműveiből. Nem foglalkozom e versek irodalomkritikai értékelésével. Azt azonban megjegyzem: ezek nem didaktikus versek, nem tanköltemények; versek ezek, költemények, melyek fontos funkciót töltöttek be Sík Sándor egyéni költői fejlődésében, ugyanakkor jellemző magyar neveléstörténeti kordokumentumok. Sík Sándor pedagógiájának néhány alapfogalmát szeretném most ide idézni mindkét forrásból: prózai-szakmai szövegeiből és költeményeiből egyaránt merítve. (Talán nem tűnik erőltetett aktualizálásnak: mintha ezeken — nevelésügyünk jelenlegi helyzetében — ma is érdemes lenne elgondolkodni...) Kiinduló gondolata (már az 1910-es években, nem csupán Trianon után) ez: az apák nemzedéke rosszul játszotta szerepét, ezért pusztulás vár rá. Lesújtó képet fest kora magyar társadalmáról: ,,A mai generációt vagy a legközelebbi múltét — tisztelet a kivételnek! — valami szerencsétlen rokkantság jellemzi: évtizedes politikai és gazdasági kudarcok, folytonosan megújuló letörések, az idegen szellem sorvasztó mérge, rengeteg erkölcsi hajótörés, legvégül az utolsó évtized borzasztó nemzeti és társadalmi katasztrófái: valami történelmi fáradtság bélyegét nyomták rá erre a nemzedékre. A lógó fejek, a csüggedt homlokok, a roskadt gerincek korát éljük" — írta adys felháborodással. Ugyanez a gondolat Fiúk című versében: „Már az apák, lássátok, megarattak / És letették a megrozsdált kaszát. / Munkájukon nem érett istenáldás, / Barázdájukból nem sarjadt kenyér. / A zsellérföldön rosszul forgolódtak, / Mételyes kézzel vonták az ekét: / Vétkek üszögje vert ki a kalászon, / És nem fakadt szem puffadt szárain. / Rossz munka volt..." Majd folytatódik tovább a vers: ,,És jött a jég és jöttek a zúzmarák, / Földindulások és halottas évek: / És áll a tarlott, elcsigált telek / Es vár: lélekre, karra és ekére. / És ülnek, ülnek a rokkant apák, / Sovány pipával rozzant ház tövében..." Csak egyetlen reménysugár van ebben a csüggesztő, kietlen szürkeségben: ha olyan magyar ifjúság nevelődik, amely gyökeresen különbözik elődeitől, apáitól. Olyan ifjúság — olvashatjuk dinamikus prózában —, „amely érzi hivatását és érzi erejét; amelynek van hite és lendülete, és amely akar is elébe állni a magyar jövő óriási munkájának". Erre a feladatra nem alkalmasak a félemberek, hanem csakis az az ifjúság, amelynek „vannak ide659