Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)

KULIN FERENC: KÖLCSEY VALLÁSBÖLCSELETE (Töredékek a vallásról) A háttér 1813-ban, amikor Kazinczy a Németországban élő, francia származású Charles de Villers Essai sur l

'esprit et l'influence de la réformation de Luther (1804) с könyvét ajánlja Kölcsey figyelmébe, nem pusztán egy érdekesnek ígérkező történetfilozófiai disputába akarjak bevonni ifjú barátját. Nagyon jól tudja, hogy a reformáció egyetemes szempontok szerinti értékelésében Kölcsey éppoly személyesen érdekelt, mint ő maga, s hogy a személyes — érzelmi— érdekeltségtől függetlenül sem kerülhető meg a feladat: egyértelműen állást foglalni a protestantizmus múltjával és jelenével kapcsolatban. Európa-szerte aktuális probléma ez a XVni—

XIX. század fordulóján, de a magyar viszonyok között különösen az. Minden felvilágosult gondolkodót elborzaszt és elidegenít Debrecen „ortodox" egyházatyáinak makacs konzervativizmusa, ugyanakkor a haladó érzelmű írástudókat a protestantizmus melletti határozott kiállásra készteti az a tény, hogy a felekezetek politikai egyenjogúsítását az 1791-es országgyűlésen sem sikerült elérni. Nem kevésbé ellentmondásos a kálvinizmus helyzete az újonnan jelentkező szellemi és lelki szükségletek felől tekintve sem. Számos hívét azért veszíti el, mert dísztelen templomaival és rideg szertartásrendjével nem képes befogni a vallásos érzületbe az esztétikai érzékenységet, másfelől viszont a szellemileg legigényesebbeket nyeri meg azáltal, hogy — legalábbis a kálvinizmus progresszív irányzata — rendkívül gyorsan és magas szinten tudja integrálni a kor filozófiai csúcsteljesítményeit jelentő Kant és Fichte tanításait. Végletesen különböző a protestantizmus politikai irányultságának a megítélése is. Az ifjabbkori forradalmisága miatt bűnbánó, katolikus Verseghy Ferenc például azt — a kor katolikus intellektueljei körében közkeletű — felfogást fogalmazza meg 1820-ban, miszerint a „jacobinismus (...) nálunk a Calvinisták plánuma volt",

1 s miután a papság megrontásával, valamint a Constitutio és a trónus meggyengítésével vádolja felekezeti ellenfeleit, Mirabeau-val egyetértésben kijelenti, hogy „a Protestáns vallásnak lelke a republicanismus".

2 Ezzel szemben Kis Jánosnak, a dunántúli költőpüspöknek, a vallástalanság okait elemző könyve

3 úgy fogja fel a reformáció okozta krízist, mint ami egyszer okozott csak szenvedést az emberiségnek, s épp ezáltal küszöbölte ki a végtelen forrongás és nyughatatlanság veszélyét. (Ez a szemlélet Hegelt juttatja eszünkbe, aki a világtörténet filozófiájáról néhány évvel később tartott előadásaiban azt tanítja, hogy a „reformációval a protestánsok befejezték forradalmukat".

4 Milyen érdekeket, milyen irányt képvisel hát a századforduló protestantizmusa? Vajon megőrizheti-e azt a funkcióját, amit a nemzeti kultúra területén és a magyarság politikai függetlenségéért vívott küzdelmekben betöltött? És vajon képes-e a világnézeti és erkölcsi válságával birkózó személyiség lelki támasza maradni? A politikai erőviszonyok annak ellenére is a kálvinistáknak kedveznek, hogy kisebbségben vannak, s hogy egyenjogúsításukat nem sikerült elérni. A közéletben való előretörésükről a XVIII. század végén nem kisebb tekintély tudósít, mint József nádor: „Közöttük — ti. a reformátusok között — találja az ember a legképzettebb ifjakat, a legtöbb tehetséget, részint mivel ennek egyénei középszerű vagyonnal megáldva csupán további forgolódásuknak köszönhetik előrehaladásukat és további szerencséjüket, részint azért is, mert majdnem az egész protestáns nemesség ebbe az osztályba tartozik, amelyik kiválik általában a katolikusok előtt mind tanulmányai és al59