Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

G. Sin Edit: Móricz Zsigmond és Leányfalu

,,A ház olyan, mint volt, csak öregebb lett. A megnőtt család minden talpalattnyi helyet betölt, és ha a lányok és a fiúk maholnap fecske módra párt találnak, még kicsi is lesz. Itt ülök a verandán, a helyeden, amit örököltem tőled. A ládán, amiről már lekoptak a tulipánok, szemben a kerttel. Hogy szerettél itt ülni. Pedig elég kényelmetlen a magas, kemény pad. Ma már lekoptak festett rózsái, elég vásott. Nem emlékszem, hogy egyetlen percre is úgy ültél volna, hogy hátat fordíts a kertnek. Minden percben látni akartad a fákat, a füvet, a madarakat, az eget, az egész világot. A kert túlburjánzott. Húsz évet nőttek a fák. ... A verandán megvan a régi, faragott lámpa és a hatalmas, súrolt kecskelábú asztal, de mintha talán összement volna, mióta én felnőttem. A vasajtó, a híres házivendégkönyv nagyon megkopott, alig látni már rajta írást. Itt-ott egy kis töredék szégyenkezik még rajta. Pereg, pereg menthetetlenül az idő vasfoga alatt." A Móricz-emlékszobává nyilvánított dolgozószobáról így ír Móricz Lili: ,,A házad mindig nyitva állt mindenki előtt, de különösen Leányfalu. Most is. Az írószobád, apukám, ma is nyitva áll. Százak és ezrek jönnek. Kegyelettel, mint a zarándokok. Akad köztük egy-két nyegle, aki elfelejti, hogy látogatóban van nálad. De ez a kevesebbje. A többség meghatva és tisztelettel érinti meg öreg írógéped fedelét és csodálattal nézi a képeket, könyveket. És a maszkodat.. Z'

40 Tisztelettel szóltak a Móricz-emlékszobáról az íróutódok is, például Karinthy Ferenc: „Mindig újra megilletődöm kissé, ha belépek ide, ahol a Légy jó mindhalálig, Rokonok, Erdély, Életem regénye született, a múzeummá berendezett egykori dolgozószoba falairól gyermekkoromból ismerős arcok tekintenek le, és még a kuglipálya is irodalomtörténeti kegyhely."

41 A Leányfalun élő Szeberényi Lehel gondolatai az emlékszoba láttán: „A szobájából csak ő hiányzik. Mintha kilépett volna kicsit az ablak alatt villanyfényben tekéző harsány fiatalok közé. ... Beszélgetünk a tárgyakkal, melyeken érzed még a használat, az eleven emberrel együttélés közeli melegét. Nem tudod elhinni, hogy a rozzant, kicsike íróasztalon, melynek foszladozó posztóján ott áll a kétváltós, Noé korabeli írógép, és amelynél csak a csecsei szülőház szerényebb és kimustráltabb — oly óriás müveket írtak. A komód fiókjai közül keresel egy félig nyitottat, hová tán csak az imént csúsztattak egy kéziratot. A csíkos huzatú kanapén keresed a friss gödröcskét, amit az imént benne ülő mint meleg fészket hagyott, a vásárhelyi kandallóban, melynek minden egyes cserepére más és más mintát csöpögtettek az »írókás« asszonyok, mécsesre emlékeztető edényük csúcsos szájából — a tüzet keresed, a soha ki nem alvót, az örökkön-örökké égőt. A sárguló fényképek megholt szereplőit várod, hogy betoppanjanak, együtt a gazdával, a teke mellől. Annyi regény lapjáról, az örökkévalóságból. A könyvek ... Szekrénnyi könyv az Erdély-hez, régi és újabb iratok, történelmi, gazdasági és politikai munkák; egy másik szekrénnyel a Rózsa Sándor-hoz. Mennyi könyvet gyűjtött be egy-egy nagyobb vállalkozásához és még könyvtárnyit hozzáolvasott, amit ide begyűjteni mennyiségénél fogva is képtelenség lett volna. A szép könyvet szerette, a csúnyát, a rongyosat más kezéből is kiütötte. Kódexeit, facsimiléit, ritkaságait, melyekért felkutatott messzi antikváriumokat, és melyek alatt itt roskadoznak a polcok, külön könyvkötőjénél beköttette. Úgy szerette volna, ha minden könyve egyforma kötést kap, de ez maradt álomnak. Mi mindent behordott az országból a meghitt leányfalui szobácskába. Tárgyakat. Itt vannak bedugva a könyvek közé, a kandalló tetején díszlenek, asztalt, falakat ékítenek. Egy-egy darab egy-egy csavargásának emléke. Egy írás s egy tárgy — a maradandóságnak. Vagy kettő is, több is — melyik út mit adott. Mázas edények a debreceni zsibogóról; hortobágyi dudafej, valami ősnaivság a fara498