Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Varga Domokos: Költő a homokon

Vallomás és búcsú Az ,, Ady-járványt" Vargha Gyula unokái is jórészt elkapták, ők már az Ady-versek bűvöletében nőttek fel, magamat is beleértve. Igaz, hogy legalább ennyire az Arany-versek bűvöletében is. Bennünk ez a kettő nem állt már semmiféle ellentmondásban. Annál nagyobb belső ellenkezést váltott ki belőlünk a családi hagyományok Vargha Gyula szellemében őrzött konok konzervatívizmusa. Kezdő tollforgató koromban jómagam is főleg ezért hagytam el írói nevemből az ominózus h betűt. Azóta öregebb és megértőbb lettem. Nagyapám végletes elfogultságaiban ma sem osztozom, de nemzeti aggodalmaiban és fájdalmaiban igen. Költészetét is sokkal többre tartom, mint valamikor fiatalon. A huszonkét unokából kettő — két Podmaniczky-lány — egy hetvenes évekbeli temetés után megszólította Illyés Gyulát. Ismerték Podmaniczky Frigyesről írt szép tanulmányát, amely akkoriban jelent meg újonnan az Ingyen lakomá-Ъап, ezt akarták megköszönni neki, mint a nagy városrendező és városszépítő unokaöccsének a lányai. Egyúttal azt is megemlítették, hogy anyai nagyapjuk Vargha Gyula volt. Illyés erre kapásból idézni kezdte öreg költőtársa egyik „őszikéjét": ,,Ki leórölt hetven évet, / Sokat az már nem remélhet..." Ő ugyanis még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely tudta — s nemcsak névről —, ki volt Vargha Gyula. Illőnek érzem, hogy ezt az írást az általa idézett verssel fejezzem be, hisz az úgyis búcsúzóul íródott annak idején: Születésem napján Ki leőrölt hetven évet, Sokat az már nem remélhet. A szíves szó, kézszorítás, Jókivánat, bátorítás Nem szól már, csak búcsúzóra, Menni kell, ha itt az óra. Leborult a téli este, Maradnánk még örömest, de Nyugtalanok künn a lovak, Kaparják a jeges havat; Hogy' maradna hát a vendég? Bár marasztják: ,,jaj, ne menj még." Jól esik, hogy meg nem unták, De fölvette már a bundát, Ott kezet fog, itt ölelget, S a Rákóczi hangja mellett Beleül a deszka-szánba S indul a vak éjszakába. 460