Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Varga Domokos: Költő a homokon
hoz Horváth Árpád elvitt egynéhány versemet, már korábbi levelemben említem. Az eredmény várakozásomon felül ütött ki. Gyulai nemcsak teljes elismerését nyilvánította, hanem néhányat ki is választott a 'Budapesti szemle' számára s már most november 1-én meg fog a nevezett helyen hat dalocskám jelenni. A 'Budapesti szemlé L t a tudományos akadémia adja ki s oly magas hely, hogy a költők közül ott csak is Arany, Gyulay, Szász, Lévay nevével találkozunk, s ahová az egész újabb nemzedék egyetlen tagjának sem sikerült bejutni s ha még felvesszük, hogy a szemle dolgozó társai egy-egy Lónyay, Kerkápolyi, Keleti stb., egy ilyen helyen léphetni fel igazán nagy és ritka szerencse." Gyulai ettől fogva valóban hóna alá vette, s hosszú éveken át közölte újabb és újabb verseit. Szász Károllyal már nyilván ezen a réven sikerült megismerkednie. Idő múltával bejáratossá is vált a Szász-családhoz, s 1879 júniusában már arról számolt be szüleinek: „Eletem fölött eldőlt a kocka, s legfőbb nyerőszám kápráztatja el boldog szemeimet." A „nyerőszám" Szász Póla volt, Szász Károly 15 éves lánya. Ki tudja, nem róla írta-e Arany János egyik legutolsó versében, a Csalfa sugár-ban, 1880 márciusában: ,,Kis lány ne sóhajts még: / Nem tudod, mi az ... / Lány kora nyílását / Bú követi, nagy." Vagy a saját unokájáért, Széli Piroskáért aggódott volna ilyeténképpen? Az utóbbi feltételezés a valószínűbb, de az előbbi sem elfogadhatatlan, hisz a két kislány jó barátságban volt, s ezen a réven a kis Póla gyakran megfordult Aranyéknál, ahogy ezt késő öregségében is eleiemlegette. Piroska korai halála alkalmával írt levele is erről tanúskodik. (1886. jún. 3.): „Szegény Széli Piroska! úgy megújulnak lelkemben a gyermekkori emlékek, midőn együtt csintalankodtunk az akadémia termeiben, milyen kedves, eleven kisleányka volt, s most már örökre néma!" Arany Jánosék ugyanis 1867-től az Akadémia épületében laktak. Akárhogy is, Szász Pólika korai szerelmét nem követte nagy bú: 1882 januárjában megvolt az esküvő, s Vargha Gyulával szövődött kapcsolatuk hosszú és boldog házasságban teljesedett be. Ebben az évben — 1882-ben — halt meg Arany János, s ezzel még nyilvánvalóbbá vált, milyen apály állt be a magyar költészetben. Az újabb nemzedékek egyelőre nem sokat ígértek. De helyük sem igen volt a nap alatt: a mértékadó irodalmi körökben, az Akadémián, a Kisfaludy Társaságban mintha megállt volna az idő. Gyulai számított még sokáig a legfőbb magyar kritikusnak, s ő nemigen támogatta az új törekvéseket. Vargha Gyulában is azt kedvelte, ami megfelelt a saját ízlésének. Ezzel nem is tett jót neki. Miközben támogatta, egyben körül is fonta a maga konzervatizmusának a kötelékeivel. Vargha Gyula is érezhette ezt. Feleségének 1887. szept. 15-i leveléből idézek: „Nagyon félek, hogy szembajod megint előáll s Istenem, milyen borzasztó baj volna az! Csak ne gyötörd avval az utálatos statisztikával, hisz igaz, hogy pénzt szerzel vele, s arra nagy szükségünk van, de kevésbé szemrontó munkával is megteheted ezt (...) Mindig mondtam én, hogy inkább verseket írj, tudsz te szépeket, ne bántson az, hogy nem még szebbek." Másnap ugyanő: „Örülök, hogy versed tetszett Gyulainak, s hogy a Szemlében fog megjelenni. Csak rajta, kedves angyalom, vedd fel azt a szegény elhagyagolt lantot s próbálkozzál meg vele!" Gyulai tetszése többet nyomott a latban, mint magának költőnek az elégedetlensége önnön verseivel. Illetve ez utóbbi is hatott azért, nyilván ez volt a fő oka, hogy ezekben az években nemigen ment neki a költői munka. Kivéve tán a versfordításokat, melyekben épp ekkoriban bizonyult igazi mesternek. Ebben is Arany Jánost követte: mikor apadóban volt a saját ihlete, fordításokba mentette tehetségét. Ezáltal egyébként az is kiderült, milyen messze áll lélekben minden akadémizmustól. Hogy milyen erős rokonszenv fűzi például Heinéhez, vagy a franciák közül a parnasszista Sully Prudhomme-hoz, Herediához. Tehetségét azonban ezekben az években mégis főleg statisztikai-közgazdasági kutatásokba, értekezésekbe ölte, hivatalos munkáján túl is. Kezdett szaktekintéllyé válni, olyannyira, hogy még az akadémiai tagságot is ezen a réven nyerte el. A hivatalnoki ranglétrán is szépen haladt felfelé. Szinte már nem is illett hozzá a versekkel való foglalkozás, holott hő lelke — hol nyíltan, hol titkon — továbbra is inkább ez után sóvárgott. 449
