Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Kerényi Ferenc: Egy népszínmű tanulságaiból (Abonyi Lajos és A betyár kendője)
kísértet szerzője (hogy csak legismertebb munkáit említsük) két hét múlva küldte vissza a kéziratot, amely november 2-án került a bizottság elé. Mindhárman igennel szavaztak. 18 Az ülésről Feleki másnap magánlevélben számolt be Abonyinak. A tudósítás forrásértékét növeli, hogy a Vadnay megfogalmazta bizottsági véleményt (a levél mellékletét) a szerzőnek mint dokumentumot vissza kellett küldenie, s az — a Nemzeti Színház levéltárának zömével — utóbb megsemmisült. „Szigligetit nagyon érdekli müved, mert mint mondja 3—4 éve nem kapott kézbe ennyi egészséges anyaggal bíró művet..." — írja Feleki, aki Szigligetivel együtt arra is vállalkozott, hogy az I— Ш. felvonás rövidítéseit végrehajtsa. A IV. felvonás átdolgozási javaslatait Abonyi — a végleges szöveg tanúsága szerint — általában megfogadta: ,,A törvényszék üljön együtt, Örsi előttük, mint vádlott — mindent tagad — Bandi meghallja hogy Orsit gyanúsítják — oda jő fel adja magát." Nem fogadta el viszont azt az ötletet, hogy Zsófi lője le az elvezetett Bandit. (Ezzel — mint említettük — nyitva maradt a lány sorsa.) A Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága nem rejtette véka alá örömteli véleményét, hogy az átdolgozás után „egy jól jövedelmező cassa darab"ot nyer az Orczy Bódog intendatúrája alatt nagy anyagi nehézségekkel és belső megosztottsággal küszködő színház. Ezért már november végére kérték a szerzőtől az új IV felvonást. A Reform с lap november 23-án, a Színpad 27-én jelentette, hogy A betyár kendőjét előadásra ajánlották; 1872. január 9-én pedig már nyomdában is volt a szöveg, kiadandó A Nemzeti Színház könyvtára с füzetes sorozatban. (Meg is jelent annak 32. darabjaként.) A Feleki-levelekre küldött válaszokat nem ismerjük, de — amint az más leveleiből kitűnik — Abonyi csupán az újságokból volt tájékozva a színház belső viszonyairól. Jellemző erre, hogy még 1872. április 15-én sem tudta megírni a Kolozsvárról előadási szándékkal jelentkező és saját zenésítésre készülő E. Kovács Gyulának, ki és hogyan hangszerelte színházi zenekarra az általa egy példányban beküldött dallamokat! 19 így azt sem tudta, hogy Blaha Lujza Debrecenből történt szerződtetésével megkezdődött egy olyan korszak, amelyben — legifjabb Szász Károly kifejezését kölcsönözve — „... a magyar népszínműírók a bizonyos siker kecsegtető tudatában kezdték egyenesen Blaháné számára írni a szerepeket.. ." 20 Noha a nyilvánosság előtt a Bandi szerepére kiszemelt ifj. Lendvay Márton tartós betegsége volt a nemzeti színházi csúszás oka, a tényleges indokokat sem lehetett vég nélkül titkolni. Abonyi maga először E. Kovácsnak írott, 1872. július 29-i levelében utal ezekre: „.. .a szereplőket össze vissza forgatni vagy a jellemeket változtatni nem akarom. .." A közvélemény A Hon 1872. augusztus 27-i számának tárcarovatában olvashatta A drámai bőség-zavar с cikket, amelynek (у. y.) szignójú szerzője egyszerre kárhoztatta a Nemzeti Színház igazgatásának tétova műsorpolitikáját, tételesen felsorolva az elfogadott és előadásra váró 13 eredeti művet és sürgette a műsorprofil szakosodását, a Népszínház és az Operaház mihamari felépítésével. A betyár kendőjére külön is kitért: „... már régen színre kerülhetett volna, ha nem áll útjában egy jelentékeny nehézség. Korántsem az, melyet egy indiskret hír rovat ráfogott, hogy tudni illik »avatott körökben« színpadi sikeréhez nem kötnek reményt, mivel erről szó sincs; sőt azt hiszi, hogy népdrámai jelenetei jó ábrázolás mellett hatással lesznek a közönségre; hanem van egy nő alakja, mely igen szenvedélyes s egyszersmind dalokat énekel s — fájdalom! — a színháznál nincs, ki e két tulajdont párosulva bírná, miután közkedvességű népdalénekesnőnk a kedélyes, vidám, könnyűd s nem a sötét és szenvedélyes népdalok ábrázolására termett." A Blahánéra tett utalás, a belső viszonyok pontos ismerete valószínűsíti, hogy a szignó mögött Vadnay Károly, a drámabíráló bizottság tagja, Abonyi régi barátja rejtőzik. E ponton a bemutató vitája a népdráma-népszínmű ellentét miatt válik műfajtörténeti jelentőségűvé. Abonyi ugyanis következetesen és tudatosan védte írói elképzeléseit. Feleki 1873 februárjában felkereste előbb az igazgatót, utóbb Blahánét, hogy rávegye őket — mint látni fogjuk, már az első vidéki előadások után — a pesti bemutatóra. Feleki azzal érvelt, hogy Zsófi énekes szerepe a lány szilaj egyéniségének megfelelő, és egyedül ez motiválhatja 389
