Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Bárdos József: Arany és Madách

A felvilágosodás legalapvetőbb illúziója pedig éppen az volt, hogy túlértékelte a tudás, a szellem erejét, egymagában elegendőnek tartotta ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. A reformkor és a forradalom, a szabadságharc és az önkényuralom tapasztalata többek között éppen az lehetett, hogy a tiszta ésszerűség, a tiszta szándék, a szellem ereje önmagában bizony kevés, elégtelen; a társadalom ellenáll az ilyen átalakítási kísérletnek. Ebbe illik bele a néptömegek szerepének kettőssége, az a tény, hogy a nép nem lép fel egységesen még saját távlati érdekeiért sem. Érthető tehát a kétség, ami nyilván megfogalmazódott Madáchban: szellemi lény-e egyáltalán az ember abban az értelemben, ahogy a felvilágosodás képzelte. És a válasz csak tagadó lehetett. Mindebből következik, hogy Martinkó Andrásnak igaza van,

50 amikor hangsúlyozza, hogy a Tragédia egyik fő gondolati vonulata éppen a boldogság keresése, az, ami Vörösmartyra olyan jellemző volt. Visszatérve most már alapkérdésünkhöz, kimondhatjuk, a mű megoldásának optimizmusa hátterében az áll, hogy nyitott a jövő felé. A világ olyan, ahogy Lucifer mutatta (nem hazudott, legföljebb „célja szerint a sötétebb oldalt vette"). A hiba Ádám szemléletében, magatartásában, célkitűzésében volt. Nem az az ember dolga, hogy saját anyagi voltát megtagadva a halhatatlan szellemlétet keresse. Ebben a világban van a helye, és ha hallgat az isteni szózatra (azaz önmaga kettős lényegére), akkor megtalálhatja a harmóniát, a boldogságot. Nem olyat, mint a paradicsomi volt, mert az lealacsonyító lenne. Nem is olyat, mint az égi tökéletesség. De mindennapi harcában, küzdelmében (és ez állandó, hiszen Ádám alapprincípiuma az erő), az ellentmondások egységében valami újat, másfélét, amilyet Lucifer sem elképzelni, sem megérteni nem tud. Kérdés persze, el tudjuk-e fogadni, hogy nincsen számunkra örökkön-örökké. El tudjuk-e fogadni, hogy nincsen célja a történelemnek? El tudjuk-e fogadni, hogy nem érettünk van a világ? Arany János a maga módján képes volt erre. Nem lehetett könnyű. Madáchnak sem. Nagyon pontosan tudja, mi az, amivel a legnehezebb megbarátkozni. Ezért van, hogy a tizenötödik szín végén, az Angyalok kara után Éva szólal meg először. Neki a könnyebb, ő átérzi a dolog fenségét, a ,,dalt", s neki ennyi elég is: Éva: Ah, értem a dalt, hála Istenemnek! (15 sz. 4137.) Ádám azonban még mindig habozik: Ádám: Gyanítom én is, és fogom követni. Csak az a vég! — Csak azt tudnám feledni! — (15. sz. 4138-4139.) Ezért szólal meg még egyszer, megerősítve az Ádámban születő felnőtt embert az Úr: Az Úr: Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! (15. sz. 4140.) 376