Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

Az utolsó sorban ismét megcsillan a vers korábbi részeiben is mindvégig ott bujkáló hamiskás mosoly. Ez a sor tartalmilag lezárja a költeményt, s mintegy egyetlen pontban fogja össze az emléksorozat két lényegi elemét: az anyagszerűen konkrét és az elvontan lebegő motívumokat. Ez a sor egyben párhuzamos ellentétként a második szakaszban elindított kettősséghez is kapcsolható, a „prózai világ" és a „költőiség" kettős motívumához. „Itt is csattanót érzünk — írja a vers befejezéséről PÁNDI Pál —, noha semmi váratlan fordulat, semmi új tárgyi elem nincs a befejezésben. Mégis, a közös nevezőre hozott sonka és leány csattanóként humoros és merész csattanóként hat. E kedves frivolságra legfeljebb felhatalmazást kaphatott Petőfi Vörösmarty egyik-másik versétől, de kész példát, elfogadott költői gyakorlatot magyar nyelven: nem. Rokon hangokat Heine pendít meg a Deutschland-ban ."

48 Az Első szerelmem kaleidoszkópszerű fénytöréseihez hasonló motívumok Petőfi egy későbbi — szintén aszódi vonatkozású — versében is fellelhetők. A költő 1847 áprilisában az Első esküm című költeményében ismét Aszódra emlékezik. Ezúttal nem a szerelmi emlék, hanem az első „színészkaland" készteti a költőt versírásra. A vers a Hazánk 1847. évfolyamának П. számában látott napvilágot. ELSŐ ESKÜM Fiú valék még, iskolás fiú, Tizenöt éves; és az iskolázás Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely Rajtam napestig szomorún csörömpölt, S még álmaimból is föl-fölriasztott. Lerázni vágytam e nyűgöt magamról, Lerázni vágytam minden áron azt. Már akkor, akkor úgy szerettelek, Olyan világ-fölgyújtó szenvedéllyel, Mint most szeretlek, drága szent szabadság! Gondolkodám a mód felől: miként Szakíthatnám le rólam a bilincset?... Színészek jöttek, s elhatározám Közéjök állni és elmenni vélök, El, habár a földhözragadt nyomor Mindkét kezével átölelne is, Habár apámnak átka és anyámnak Könyűi lesznek útitársaim. Csak hogy szabad, hogy független legyek. S elmentem volna, ámde megtudá E lázadó szándékomat tanítóm, S az indulásnak napján elfogott, És rám csuka szobámnak ajtaját, S rab voltam, mig a színésztársaság Határunkon túl messze, messze járt. Sírás, könyörgés, lárma mindhiába!... Nem az fájt már, hogy nem leszek színész, De hogy maradni kényszerítenek. 300