Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei
példája. A kisfiú, aki úgy érzi, már nem számíthat sem földi, sem égi pártfogóra, teljesen elérzékenyül attól a gondolattól, hogy a holdvilág szemmel látható együttérzéssel kísérte az б méltatlan szenvedését. A vers harsány hangzású indulatfutamai között ez a strófa a leglágyabb, leglíraibb hangszerelésű. A gyermek hangjait megszólaltató, a kamaszos megbántottság érzését visszaidéző vagy „eljátszó" felnőtt költő itt egy kissé fölébe emelkedik szerepének, és mintegy kívülről szemlélve önmagát, finom iróniával szól. Egyúttal a versszak végére érve hangulatilag le is zárul egy kör: a különböző hangszerelésű szakaszok után ismét visszatér az első versszak alapmotívuma, a tehetetlen harag hangja. A többszörös hangváltás ellenére is egységesnek érezzük a versnek ezt az első felét. Ugyanis a megbántott gyermek hangulatváltásai olyan természetességgel fakadnak egymásból, olyan hitelességgel adják vissza a gyerekiélek reakcióit, hogy valóban elhisszük, maga az események szenvedő alanya áll előttünk. A vers eddig áttekintett részének látszatra két szereplője van: a kamasz fiú és a „szomszéd bácsi". PÁNDI Pál is két szereplőt említ (i. m. 23 o.), s megállapítja, hogy a két alak „nem egyformán egyénített". 44 De ha meggondoljuk, a felnőtt férfi egyénítése irreális is lenne ebben a vershelyzetben, s minden bizonnyal a fent említett hitelesség rovására is menne. Hiszen az ő személyéről csak annyit kell megtudnunk, amennyi az elbeszélt esemény szempontjából említést érdemel — ennél többet nem is szabad. A fájdalmában jajgató gyerek a maga optikájával láttatja velünk is ezt a goromba és erős férfit, mi sem láthatjuk másmilyennek. Mindezeket figyelembe véve a gyümölcsgazda elhangzott szavai sem képezhetik egy valóságos dialógus részét, csupán a kisfiú idézi — talán némileg át is hangolva — az ő indulatos szitkozódásait. Ilyen módon a „szomszéd bácsi" alakjának bemutatása valójában magának a fiúalaknak a hiteles bemutatását szolgálja, mintegy részét képezi a művészi jellemrajznak. A hatodik versszakkal egy újabb szerkezeti egységhez jutottunk el a versben. A panaszkodó kamasz elhallgat pár pillanatra, s a három ponttal jelölt kis szünet után teljesen új hangon szólal meg. Éles fordulat ez a vers hangnemében, de mégsem váratlan igazából ez a hangváltás. Ugyanis ha sikerült beleilleszkednünk az első versegység hangulati hullámzásába, akkor szinte természetszerű ez a folytatás: a sértett gyerek — túljutva az első megrázkódtatáson — elégtételt keres, bosszút forral. Ha feltételezzük, hogy a vers első egysége a tehetetlen dühöt és sértettséget mint egy passzív helyzetet vetítette elénk, úgy az itt induló egység a költemény „aktív része". A fiú a maga békaperspektívájából is jól látja, hogy a felnőttek tulaj dontisztelete sem makulátlan, s méretarányosan felnagyítva a felnőttek között is élnek „gyümölcstolvajok". A szemrehányó kérdések és felkiáltások gyors egymásutánja jól szemlélteti annak a diadalittas érzésnek a megszületését, ahogyan a fiú rájön a bosszú lehetőségére, a felnőttek sebezhetőségére. S ezáltal — minden mosolyogni való humora ellenére — tragikus mélységek is felsejlenek a versnek ebben a részében. Egy pillanatra megérezzük, mennyire veszedelmes erővé is válhat ennek a duzzogó kölyöknek az éleslátása. Másrészről arra is rá kell döbbennünk, hogy ez az elnadrágolt kisfiú tökéletesen érti a lopás legtágabb értelemben vett etikai tartalmát. Igazából azonban itt magát a költőt illeti csodálat: Petőfi, aki eddigi verseiben jobbára önnön lelke mélységeit tanulmányozva vetítette elénk érzéseit, gondolatait, ezúttal külső szemlélőként is megmutatta, mit tud a pszichés folyamatokról, a külvilág és az emberi lélek kapcsolatáról. És legalább ennyire elismerésre méltó az a mód is, ahogy a költő a Szeget szeggel monológját lezárja, mesteri módon oldva fel a befejezésben a megelőző fogadkozás feszültségét. Amikor már-már úgy tűnik, hogy ez a mindent tudó fiú erkölcsileg szinte fölébe emelkedik ellenfelének, és bosszúvágya valóban fenyegetővé válhat, Petőfi egyetlen váratlan fordulattal ismét gyerekké zsugorítja ezt a majdnem szörnyeteget: a fiú a bosszúnak azt a módját választja, hogy egy dézsa vízzel nyakon önti a „csóktolvajt". Ezzel a váratlan fordulattal, a csattanószerű befejezéssel válik teljessé a vers kompozíciója, s válik igazán hitelessé a gyerekfigura, és így lesz maga a történet is eleven, természetes.
