Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

métlődik meg, a keserűen hangzó „csalfa" jelzővel nyomatékot kapva. Szinte erre a két megszólításra feszül ki maga a vers, érzelmi szélsőségeivel, hangulati ellentéteivel. Ugyanakkor minden végletessége ellenére, mégis, alapjában véve egyetlen homogén érzés dominál az egész költeményben: a csalódottság érzelmi állapota. Maga a cím is, másrészt a felütésben elhangzó megszólítás eleve meghatározza a teljes költemény értékszerkezetét. A megszólítás mintegy negatív előjelet ad a pozitív élményeknek is, így a csalódottság a boldogság pillanatainak felidézése során is megőrzi dominanciáját. Ezt az érzetünket erősíti az a tény is, hogy a beteljesülés öröméről szóló harmadik versszakban is mindössze három pozitív értéktartalmú sor van, s az ezeket követő sorokban — még ha tagadó formában is — túlsúlyban vannak a tragikum, a szomorúság elemei: Én ezáltal istenűlve lettem, És keserves sorsom' elfeledtem, Emma! gyönge karjaid között. Édenek nyilának énelőttem, Nem borultak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött. Ha egészében értékelni kívánjuk A hutelenhez című költeményt, elmondhatjuk, hogy a vers mind művészi megformáltságának színvonalában, mind a beleélés élményszerűségében beleillik a 30-as évek Petőfi-zsengéinek vonulatába. Elsősorban az olvasmányok kiváltotta élmény a meghatározó ezekben a próbálkozásokban, s az így megismert formákhoz próbálja igazítani a költő egyelőre még hiányos személyes élményvilágát. PANDI szavaival „felnőtté nagyzolja magát" ezekben a versekben

29 ILLYÉS Gyula pedig elnéző mosollyal így értékeli a Petőfi korai verseiben megnyilatkozó kamaszos világfájdalmat: „Amikor a költők - főként a tizenhat évesek — hangot adnak a szenvedésnek, akkor alapjában már nem olyan nagy a baj, valahogy már viselhető."

30 * Hasonló világfájdalomnak adnak hangot a nem sokkal később keletkezett versek is. A költőt 1839-ben már Sopronba vetette sorsa, szeptembertől 1841 februárjáig katonáskodott itt. Századával megfordult Horvátországban és Ausztriában is. A verseket ihlető élmény tehát már nem fiktív élethelyzet, mint korábban. Ugyanakkor az otthonára és a múltjára emlékező fiatalember ezúttal olykor éppen ezeket a valós emlékeket is fiktív értékekkel ruházza fel, eltúlozva a veszteség okozta fójdalmát, felnagyítva az elveszett múlt értékeit. így eshet meg, hogy A hutelenhez „csalfa Emmája" a Galga partihoz című versben már így jelenik meg: Lángszerelmem szép viszonozója, Barna lány, Másrészről a világfájdalom hangulatával mintegy szervesen összefonódva ezekben a versekben megjelenik egy újabb és vissza-visszatérő motívum: a sorsszerűség tragikuma. Igaz, a végzetszerűség már a Selmecen írt versek egyik-másikában is felbukkant (Áldozat). Az Első szerelem írójaként Petőfi szintén a sorsot, a végzet kegyetlen kiszámíthatatlanságát teszi felelőssé szerelmi veszteségéért: S hajh, a végzet elszakaszta durván, Elszakaszta mindörökre tőle! 287