Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)

Farkas Rozália: Pest megyei építőmunkások életkörülményei a dokumentumok tükrében (1900–1945)

nélküli építőimunkások száma, aki munkáihoz jut, az is legfeljebb 12—16 hetet dolgozik évente. Budapesten 1932 óta 22—25%-kal esett az órabér, vidéken nem ritka a 16—18 filléres órabér, de a legmagasabb ás 30 fillér. A munkahajsza megdöbbentő méretekét ölt. Általában 50, esetenként 100%-kal nő a munkateljesítmény. A MÉMOSZ, valamint a fa- és vasipari munkásszervezetek együttes kezdeményezésére 1935. április 25-én megtartott építőipari nagygyűlés is hasonló körülményeket állapít meg: „1. Az építőiparban érdekelt munkások tízezrei állnak a tavasz derekán minden munka nélkül és még kilátásuk sincs arra, hogy munkához jussanak. Nyomoruk minden képzeletet felülmúl és vásárlóképtelenségük hiánya (így!) veszedelmezteti az egész magyar gazdasági életet ; 2. ez az óriási munkanélküli rtanbaléksereg önkéntelenül leszorít ja a még dolgozó munkások munkabéreit, úgy, hogy az építőiparban érdekelt szakmák dolgozó munkásainak életszínvonala is megdöbbentő mértékben lecsökkent. Az építőipari munkabérek zuhanása pedig kihat a többi ipari munkások bérére is .. ."

8i Kovaitsek Ferenc építési vállalkozó 1935. július 15-4 Szakasiits Árpádnak, a MÉMOSZ elnökének küldött, az építőmunkások helyzetével kapcsolatos válaszlevelében így ír: „Ami nb. sorainak a tartalmát 'illeti, sajnos valóban az a helyzet, ahogyan azt ön is látja és írja. Sajnálattal kell tapasztalnom, hogy a nagyarányú építőipari munkanélküliség következményeképpen a legjobb szakmunkásaink sokszor hónapokon keresztül vannak munka nélkül. Valóságos csoda, hogy hogyan és miből élnek meg családjaikkal együtt." A kőművesmesterek figyelmét felhívta, hogy a MÉMOSZ-on keresztül alkalmazzanak munkásokat, „azonban — őszintén szólva inem nagy reményem van eredményre, mert a kőművesmesterek 85%-a mondhatni teljesen munka nélkül van, ha akad kisebb munkája, azt egyedül végzi el, nem szólva arról, hogy hány kőművesmester ír hozzám, lamelyben Ibármilyen munkára vállalkoznának és kérik támogatásomat."

82 A budapesti kőművesek szervezőbizottsága 1935. július 19неп felhívással fordul a munkásokhoz, harcra szólítja őket „a 40—50 filléres órabérek, a tűrhetetlen bánásmód, a hajcsárkodás és kizsákmányolás, a segédmunkások állati sorba süllyesztése ellen". A készülődő 1935-ös nagy építőmunkássztrájk sok szempontból fordulópont az építőmunkás-mozgalomban. Többek között azért is, mert először fordul elő, hogy a követelések között a segédmunkások helyzetének javítása kiemelten szerepel. Korábban, a sztrájkok során a segédmunkások, napszámosok — akarva, akaratlanul — kénytelenek voltak a sztrájkhoz icsattlakozni, ha a szakmunkások abbahagyták a munkát. Cserében legfeljebb a bérkövetelések között szerepelt munkabérük megfelelő emelése is. A szakmunkások és a segédmunkások, napszámosok között amúgy is eléggé ellentmondásos a kapcsolat. Bár érdekeik azonosak a munkafeltételek javításában, sokszor lappang közöttük nehezen feloldható ellentét. Veres Péter a földmunkásság és az ipari munkásság találkozásáról tartott 1936-os ankéton a földmunkások szemszögéből így világítja meg ennek az ellentétnek a forrását: „... De legellenszenvesebb a földmunkásoknak — s innentől már csak a kőművesekről beszélek — a velük szemben használt hang és antiszociális ma389