Ikvai Nándor szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 17. Szentendre, 1985)

Egy középkori kulturális központ a Pilisben (konferencia) - Gerevich László: A pilisi ciszterci apátság

lásra tette képessé a magyar honfoglaló társadalmat, kulturális fejlődését biztosítva, amely egy évszázad leforgása alatt hatalmas katedrálisok emelésében is kifejezésre jutott. Ennek a folyamatnak vizsgálati anyagát őrzi a pilisi ásatás területének sok ezerre rúgó adata és lelete, melyen keresztül az ország történetének kis léptékben való megismétlését követhetjük nyomon. Ez a folyamat természetesen csak akkor válhatott világossá, amikor a terület korábbi településtörténetét igyekeztünk ha nem is föltárni, de a több helyütt elvégzett szondázás eredményeképpen fölismerni. Választanunk kellett két módszer között, hogy a föltárandó területen elhelyezkedő ciszterci apátság alaprajzáról kíséreljünk meg, legalább összefüggésében, hiteles képet nyújtani, vagy csak a templomot és a belső udvart tárjuk föl a föltöltés alatt mintegy 1—2—2,5—3 m-rel mélyebben húzódó eredeti szintekig. Ebben az esetben még mindig az ásatás kezdetén volnánk, bár kétségtelenül így sikerült volna a bencés és a ciszterci templom, valamint a föltehetőleg IX. században már megtelepült falu tér- és időbeli viszonyát pontosabban tisztázni. Viszont sem a település kiterjedése, sem a korai temető nem került volna felszínre — nem említve —, hogy egyetlen magyarországi kolostor középkori állapotáról és alaprajzáról nincsenek hasonlóan alapos ismereteink, mint amilyeneket a széles és szondázó föltárás kombinációja segítségével nyertünk. A kolostor központjában és a templom keleti felében az új ciszterci felszín •— a korábbi felszín 1,5—2 m-es, sőt a záródásnál 3 m-es feltöltésén alakult ki. Az itt elhelyezkedő régi, eredeti mély felszínen sekély alapozással megtaláltuk az első, korábbi építkezés padlószintjét, kváderfalait (amit már a Gerecze-féle föltárás rajzán föl lehet ismerni), és az alapozásoknak kősor maradványait, mint említettük, a ciszterci lábazatok és a terrakotta padlózat alatt. Ezt már teljes réteges feltárással végeztük el, a derékszögben álló folyosók nagyjában a mai udvar helyén álló egykori udvart látszanak körülölelni délről, keletről és északról. A feltöltések kormot, IX—

XI. századi kerámiát és néhány XI. századi faragványtöredéket tartalmaztak. E korábbi nagyarányú építkezés faragott köveit már csak a XII. század végi ciszterci építkezés falaiban találtuk meg, bizonyítékául annak, hogy e korábbi épületeket az új építkezéskor lebontották. A több tucat, közel 50 kőtöredék között a szalagfonatos és palmettás stílus sok motívumát és szobortöredéket, funkcionálisan is fölismerhető faragott elemet találunk. A pillérek, oszlopok, de különöseji a párkányok, vállkövek sokfélesége nem hagy kétséget afelől, hogy itt az ezredforduló után a XII. század derekán nagyobb arányú egyházi karakterű kőépítkeziéis folyt. Az ívbe hajló hosszú lábazati párkányok kétségtelenül igazolták, hogy — nyilván az egykori templom apszisaihoz tartoztak. A korai bencés templom létét bizonyítja a ferde síkú lábazati párkány fönnmaradt darabjaiból kiszerkeszthető apszis. A palmettás koronapárkányok legközelebb a veszprémi kövek motívumaihoz állnak, bár az áttört, bizánci technikájú faragásuk az eddigi emlékanyagból nem volt ismert. Elterjedésük a Duna mentén és északkeleti Magyarországon részben a fejedelmi, Árpád-házi területekkel, részben a keresztény hit elterjedésének centrumaival magyarázhatók. XI. századi keltezésük egy egykor itt álló kolostor föltételezésére vezetett tisztán a leletek alapján. A magyar palmettás stílussal együttélő szalagfonatos stílus a dalmát tengerpartról, valószínűleg az ősi úton, a Dráva völgyén keresztül juthatott el vagy jutott vissza Magyarországra és az ezredfordulónál régiesebb benyomást kelt, bár néhány állattöredék-szobor alapján nyugodtan kapcsolatba hozhatjuk a X. 542