Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Nagy Varga Vera: Szolgálók a fővárosban a Tápió vidékéről

1958-ban én elmentem dolgozni, mert itthon nem volt kire dolgozzak. Először a Fémtömeghez, aztán a Lamparthoz: itt két műszakba, normába' dolgoztam, de az orvos nem engedélyezte, mert megbetegedtem. Akkor az I. néninek az egyik tanítványa, aki nővér volt az Elfekvőben, szerzett nekem munkát, takarítást. 25 évig jártam oda takarítani, a második emelet volt az enyém, szerettem ott lenni, mert én az öregeket nagyon szeretem. Innen mentem nyugdíjba. 2560 Ft a nyugdíjam. Azt kérdezi, hogy a kevés nyugdíjból hogy tudok megélni? Hát ez nekem nem kevés. Én most is megcsinálok itthon mindent, amit tudok a fiataloknak. De mindig kérdezik, hogy nem kopott-e a kabátom, vagy a csizmát, nem is kérdezik, csak hozzák az újat. Van énnékem ruhám, cipőm, minden. Ezt a szobabútort én vettem 1968-ban. Az ágyneműm is megvan, meg 24 damaszt törülköző, még végbe vettem. Két dunyhám, két párnám és kis párnáim vannak. A fiam is hívott, hogy menjek hozzájuk. 16 éves kora óta Pesten van, most már nagyon szép állásba, rendőrszázados. Volt alkalom a házba, hogy a kétszobást háromszobásra cserélték vohia, ha odamegyek. De én megszoktam ezt a házat, meg itt a magaméba lakok. Meg mi lenne az öregekkel a házba, ha én elmennék? El szoktam menni a fiamékhoz vasárnap, ebédre is hívnak, de én előbb megfőzök és csak ebéd után megyek el. A faluba egy évben egyszer-kétszer megyünk haza a temetőbe. Szépen felőtözök, előtte elmegyek a fodrászhoz, mer' nem megyek én olyan leesve. Osztán mindig azt mondják, hogy hát tik olyan jó' néztek ki!" * * * J. A. született Tápióbicskén 1904-ben. „Az Alvégen laktunk, hatan voltunk lányok. Földünk nem volt sok, 2 hold szántó és fél hold szőlő. Később az anyám kapott páskom (szántó) földet két és fél holdat és a Kistápió felé 2 paszta szőlőt. Mesélte az én anyám, hogy б is szolgált Pesten. Az apám bemaradt katonának, akkor már az anyám a szeretője

27 vót, megegyeztek a házasságról. Pestre rukkolt be az apám, de csak 1 hónapig vót ott. Az anyám meg, hogy néha lássák egymást, elment Pestre szógáni. Kérdezték is tőle: — Julcsa, te is begyütté szógálni, a te apádnak 13 hódgya van? Mondta, hogy a Jóskával akar találkozni. Hát azzal nem nagyon lehetett, mer a laktanyábul ritkán engedték ki. A legidősebb nővérem 13 éves korában ment el szógálni, még az első háború előtt. Másfél évig Újpesten volt, egy bicskei tanítónak az édesanyjánál. De sírt mindig, hogy menne haza. Hiába fésülgették, ígértek neki mozit, csak nem akart maradni. Mikor visszajött, a templomban — itthon, a faluban — találkozott az itteni úrnak a szakácsnéjával. Hát az olyan vót, mint egy naccsága, kalapba vót őtözködve. Kérte a nővéremet, nem gyünne-e el valamelyikük kézilánynak Pestre a Rákóczi útra kellett gyünni a Gyömrei grófékhoz. Hát oda elment. A helyet nekem is ő szerezte. Küldte a táviratot haza, meg az útikőccséget is, hogy azon be tuggyak menni és akkor lehettem olyan 16 éves, elmentem. Rendbetették a ruhámat, oszt' Katára 8 km-t gyalog kellett menni, odáig elkísértek. Onnan vonattal mentem. A nővérem nem járt haza látogatóba, mer' a Szalóki Mari néni a pestieknek hordott fel vajat, tojást, csirkét, a Rákóczi útra a Gyömreiékhez is járt. 721