Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)
Örsi Julianna: A Tápió mente társadalomnéprajzáról
A XX. században a legtöbb lány és legény feljárt Pestre dolgozni. A férfiak többsége házasságkötés után is a fővárosban kereste a kenyerét. A nők viszont a gyermekszülés után általában a falujukban maradtak. 14 A summásélet is ismerős volt e falvak lakói számára. A helybeli uradalmakba, de távolabbi tájakra is szegődtek. A szecseiek — ságiak is voltak közöttük — például 1918ban kétszázan mentek Sárbogárdra aratni. Általános gyakorlat volt, hogy a fiatalok télen Pestre jártak dolgozni, a nyári mezőgazdasági munkák idején pedig vállalták a summáséletet. Így pénzt és élelmet is kerestek. E munkavállalások egyrészt önállósították a fiatalokat, másrészt az egy korcsoportba való tartozást, a barátságokat erősítették. A katolikus falvak lakossága a búcsújáró helyeket is rendszeresen látogatta. Ezen utak is egyértelműen észak felé vezettek. Máriabesnyő, Mátraverebély-Szentkút és Szentkereszt (Esztergom környékén) a búcsújáró helyeik. Sem déli, sem keleti irányba ilyen kapcsolatuk nincs. Az észak felé tartozásukat tehát e gyakorlatban is kimutathatjuk. Egy-egy település lakossága együtt ment a búcsúba. A helyi pap és kántor szervezte, vezette a búcsúsokat. A búcsúsok között 2—3-an vagy többen vérségileg is összetartoztak. „Lehettem esetleg 10 éves, mikor Máriabesnyőre mentünk legelőször búcsúba édesanyámékkal. Mátraverebélybe 1924-ben voltam először Rozinkkal (a sógornője). Még akkor lány voltam." „Máriabesnyőn sokat voltunk. Gyalog mentünk. Vittem az idősebb fiamat meg a lányomat" — emlékeznek vissza az idős asszonyok. KORCSOPORTOK A kisgyermekek játszóközösségeire, sem a vallásos közösségekre — mivel más fejezetek tárgyalják — nem térünk ki (21. kép, 22. kép). Itt csak a fiatalok baráti közösségeiről írunk. A fiatalok baráti közösségei 12—14 éves korban formálódtak. E közösségek legintenzívebben nagylány- és legénykorban működtek. Az azonos korúak pajtáskodtak együtt. A barátok, barátnők egymást pajtásnak nevezték. Tápiósülyben és Űriban a cimbora, lánycimbora terminológiát is használták. 9—12-en tartoztak egy bandába. Tápióságon „az egész Csehország fiatalsága pajtás volt". Az 1930—40-es években már csak 3—4 lány alkotott egy közösséget. A lányoknak a csoporton belül rendszerint volt egy kiválasztott „igazi barátnőjük". (23. kép.) „A legény cimboráival elment a pincébe, ott daloltak, mulattak. Lányokat oda nem hívtak." A legények törzshelyei voltak az istállók is, ahol este összegyűltek és beszélgettek. Az istálló egyébként is a férfiak birodalma volt. A suhancgyerek legénnyé válását ismerte el a család, mikor megengedte, hogy az istállóban aludjon. A lányok fonóba jártak. Tápiószecsőn a banda, 10—12 lány kiválasztott egy házat és ott tartották a fonót. Általában magányos öregasszony adta bérbe a házát. Tápióságon fonóház az ilyen ház neve. A fonó mellett a kukoricafosztás és a szüret is összehozta a fiatalokat. Itt azonban mások is jelen voltak (szomszédság, rokonság). A férjezett asszonyok a szomszédokkal jártak össze fonni. A fiatalok szórakozóhelyei voltak még az utcák, a kocsmák. A lánycimborák egymás kezét fogták és dalolva mentek végig az utcán, a falun. Pándon 678
