Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

Voltak olyanok, akik különböző füvekkel, vagy porokkal gyógyítottak, de voltak, akik csak ráimádkoztak a betegre. Egy kókai asszony, Ambrus László Margit sárgaságra tudott imádságot, egy másik, szintén kókai asszony pedig pokolvarra és Szent Antal tüzire. Miközben mondta az imádságot, háromszor keresztet is vetett a betegre. Kutyaharapásra egy szecsői asszony árult valamilyen port, amelynek öszszetételét senkinek sem árulta el. Ebből a porból embernek naponta háromszor, jószágnak kétszer kellett beadni. Ezen kívül imádságot is mondott a megharapottra. Üriban Laczkóék gyógyítottak rosszbetegséget, „rossznyavalyának" is hívták. „Azt mondták, hogy akire a gúnár rászállt, vagy a kutya ráugrott és megijedt, azokat gyógyította. Most úgy nevezik, hogy epilepszia. Ügy rángatódzott meg habzott a szája. Azt nem tudom, hogy mit szedtek, mert ők éjjel mentek szedni, pünkösd éjjel." Ugyancsak Űriban élt egy asszony, aki ijedtséget gyógyított. Kilencfajta füvet szedett össze napfelkelte előtt, kilenc határból. A betegnek egy üveg vörös bort kellett vinnie, abban főzte meg a különböző füveket és ebből a főzetből kellett aztán innia naponta háromszor. Legjelentősebb volt azonban a kenőasszonyok és a foghúzók tevékenysége. Fogat parasztemberek, vagy a kovácsok húztak, de volt ahol a borbély is megszabadította az embereket a rossz foguktól. Foghúzáshoz egy egyszerű fogót használtak csak. Ságon Erdéli János parasztemberhez jártak, Kókán Puics Julis nénihez, vagy a szecsői kovácshoz mentek át. Bicskén Jánoska Mihály borbélymester, Drobik Ferenc földműves és Kalocsai Géza kovács húzott fogat. A kenőasszonyok tulajdonképpen kétféle tevékenységet folytattak. Egyrészt ficamokat tudtak helyre tenni. Egy sülyi asszony mesélte: „Ha valakinek kiment a keze, vagy a lába, annak én helyre tettem. A Szűcs mámikának a dereka ment ki, mert leesett a rakott kocsirul, oszt nem bírt fölállni. Már professzorok vizsgálták, oszt nem tanátak semmit. Egyik ódala így ki volt púposodva. Gyere be fiam! Bejött, levetkőzött, lefeküdt a rekamiéra. Egy kicsit megkentem, oszt ajánlottam neki húgyos rongyot, oszt avva rakta. Három nap múlva ki bírt egyenesedni." Sápon még él olyan asszony, aki tüszős mandulagyulladást tudott gyógyítani. Addig kente, messzírozta a gyerek torkát, míg a tüsző ki nem fakadt. Másrészt ezek a kenőasszonyok kiváló masszírozok voltak. Hát-, derékfájásokat, ízületi bántalmakat kezeltek. Zsíros kézzel és általában a két hüvelykujjukkal kentek. Híresebb kenőasszonyok voltak Bicskén Dada Panna, Szigedi Kata, Szentmártonkátán Hegyi Panni, Pándon Bárány néni, Sülyben Szabó Jánosné.

22 Közreműködésükért nem kértek fizetséget, hanem természetbeni juttatást kaptak a betegektől. A kenőasszonyok általában a falu legszegényebb rétegéhez tartoztak. A gyógyító specialisták működésével kapcsolatban két lényeges momentumra kell felhívni a figyelmet. Az egyik a hagyományozódás kérdése. Az 1920—30-as években még aktívan működő gyógyítók csak néhány esetben adták át ismereteiket. Mint a felhozott példákból is kiderült, legtöbbször a kívülállók nem is láthatták, hogy mit csinálnak a beteggel, mert átvitték egy másik szobába, vagy a ház háta mögé, az imádságokat pedig mindig magukban mondták, a szöveget senki sem hallhatta, így nem is tanulhatták meg. Mindez azzal magyarázható, hogy az imádság elvesztené gyógyító erejét, ha hangosan 871